Somlay Artúr kétszeres Kossuth-díjas színész, kiváló művész 140 éve, 1883. február 28-án született. Somlayt igazságszerető, ám legendásan hirtelen haragú, emberként ismerték. Színpadon, előadás közben a legkisebb zavaró tényezőt sem volt hajlandó elviselni.
Somlay Artúr Schneider néven született 1883. február 28-án született Újpesten, egy hatgyermekes vasúti tisztviselő családjába. A színészet után olthatatlan vágyat érző fiú tizenhat éves korától újra és újra elszökött hazulról, hogy vándorszínésznek álljon, mígnem apja belenyugodott pályaválasztásába. A Vígszínház színiiskolájának elvégzése után, 1901-től vidéken játszott, 1907-ben került a fővárosba, s a következő évben – Újházi Ede neves színész ajánlására – a Nemzeti Színház szerződtette.
Az ország első társulatának 1921-ig volt tagja, amikor is egy évre Berlinbe ment mozifilmeket forgatni. Hazatérése után több budapesti színházban is fellépett, a Nemzeti társulatába 1935-ben Németh Antal színház igazgató hívta újra. Egy évre elváltak ugyan útjaik, Somlay alkalmi társulatával magyarországi és erdélyi városokban lépett fel, de 1946-tól ismét a színház tagja volt.
Alakításait drámai erő, sodró szenvedély, elmélyült jellemábrázolás tette emlékezetessé.
Egyaránt kiváló volt magyar és külföldi, klasszikus és modern szerepekben, egyénisége betöltötte a színpadot. Hibátlan dikciója kellemes, erős hanggal párosult, amelyet a nézőtér legtávolabbi zugában is hallani lehetett. Előadóművészként is kitűnő volt, ezt a rádióban vele készült hangfelvételek tanúsítják.
1912-től filmezett, összesen 46 filmben játszott talán legemlékezetesebb szerepe a Valahol Európában (1947) Művésze és a Különös házasság (1951) Fischer érseke volt.
Színészi alakításainak elismeréséül számos anyagi és erkölcsi elismerésben részesült: 1948-ban a Nemzeti Színház örökös tagsága mellé a Kossuth-díjat, 1950-ben a kiváló művész címet, s 1951-ben második Kossuth-díját is átvehette. 1948-1950 között a Színiakadémia tanára volt.
A legendásan hirtelen haragú, folytonosan zsörtölődő Somlay előadás közben a legkisebb zavaró tényezőt sem volt hajlandó elviselni. Egy ízben óriási botrányt kavart, mert leszólt a közönségnek, hogy fejezzék be a beszélgetést, máskor a fényt rosszul beadó színpadi munkást felpofozta.
Később egy alkalommal, amikor vendégszereplőnek hívták, a direktor a felkérő levélhez fotót is mellékelt a következő szöveggel: „Itt küldöm egyúttal a fővilágosítóm fényképét, hogy megfelel-e Neked.”
Különleges beceneve volt: a barátai Árgyélnak hívták, mert még egész fiatalon egy vidéki fellépésén egy kisfiú állítólag Árgyélus királyfihoz hasonlította.
A nyílt és igazságszerető művész a negyvenes évek végén, a kitelepítések kezdetekor számos nehéz helyzetbe került kollégájáért kiállt. A kulturális életet teljhatalommal irányító Révai József eleinte még eleget tett a színészfejedelem kérésének, utána azonban kiüzent a várószobába: nem ér rá. Somlay hazament, elővett egy üveg konyakot és egy doboz altatót, s egyetlen éjszaka alatt fokozatosan elfogyasztotta mind a kettőt; 1951. november 10-ének hajnalán így érte a halál, amelyet szívbénulás, koszorúérgörcs okozott, szívkoszorúér-elmeszesedéses háttérrel.
Öngyilkosságát sokáig titokban tartották, évekig nem volt szabad róla beszélni. A Nemzeti Színház előcsarnokában ravatalozták fel, utána pedig a gyászolók a hagyományoknak megfelelően kollégái gyalogosan követték a Kerepesi temetőbe a koporsót – utána ilyen megtiszteltetésben másnak már nem volt része.
