„Eleget éltem s már megtanultam: aki kiválik, azt meggyűlölik.” Stendhal, azaz Marie-Henri Beyle életét szerelmekkel és kalandokkal teli utazások tarkították, bölcs tapasztalatait minden művében felfedezhetjük.
„Igen, uraim, a regény: tükör; hosszú úton vándorol. Hol az ég kékjét tükrözi, hol az út pocsolyáinak sarát. És maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat, még inkább az útbiztost, aki tűri, hogy ott poshadjon a víz s megszülessék a pocsolya!” (Stendhal: Vörös és fekete)
Kétszázharminc éve, 1783. január 23-án született és 1842. március 23-án hunyt el Stendhal, a XIX. század első felének egyik legeredetibb és legkiválóbb francia írója, az irodalmi realizmus egyik első mestere.
Babits Mihály így írt Stendhalról Az európai irodalom történetében: „Minden figyelmét alakjainak lelkére fordította. Témája a nagyravágyás. Ez korszerű téma, sőt romantikus… De Stendhal nem a téma lírai oldalát fogja meg. Ő hidegen elemzi a betegséget és következményeit, oly józansággal, hogy a realista regény egyik őse lett a francia irodalomban. Nála jelenik meg először az ifjú törtető mindig érdekes alakja, aki elindul meghódítani a világot… Ha a világot nem is, a regényt bizonnyal meghódította.”
Marie-Henri Beyle néven látta meg a napvilágot Grenoble-ban 1783. január 23-án. Apja, Chérubine Beyle – akit szigora miatt a gyermek Henri mélyen gyűlölt – vagyonos polgár, Dauphiné-tartomány jegyzője, majd Grenoble polgármestere volt. Rajongva szeretett édesanyját igen korán elvesztette, s ez a tény még jobban erősítette magányérzetét, szinte egyetlen és legközelebbi barátja a húga volt Pauline, akivel állandó levelezést tartott fent. Az iskolai évek is igen nehezen teltek, állandóan lázadozott zsarnok tanárai ellen, csak a matematika érdekelte. A kitűnő tanulmányi eredmények végre megszabadították apjától: 1799-ben Párizsba küldték, hogy beiratkozzék a Műszaki Főiskolára.
A tanulmányok helyett azonban belevetette magát a nagyvilági életbe, s egyre inkább arról álmodozott, hogy sikeres drámaíró lesz. Ajánlóleveleivel jelentkezett nagy hatalmú rokonainál, a két Daru grófnál, akiknek segítségével bejutott a hadügyminisztériumba, majd 1800-ban hadnagyi rangban Napóleon seregével Milánóba került. Stendhal értékelte a női nemet: nagy nőcsábász volt, szinte megszállottja volt a szexuális hódításainak. A nőkkel szembeni empátiája visszaköszön a könyveiben, ahogy Simone de Beauvoir is nagyra méltatta őt a The second sex című alkotásban. Az olasz kultúra, az életvitel művészete, a zene, a nők, a szerelem szépsége felszabadító hatással volt az egyébként gátlásos és előnytelen külsejű ifjúra. Itt szövődött románca a szépséges Angela Pietragrua-val, akinek alakja későbbi regényeiben is feltűnik.
Stendhal
1802-ben visszatért Párizsba, leszerelt és célul tűzte ki, hogy a legnagyobb francia költő legyen. Tragédiákat írt, színjátszóleckéket vett, hogy megszabaduljon vidékies akcentusától, s beleszeretett egy másodvonalbeli színésznőbe, Mélanie Louasonba, akit Marseille-ba is követett, mikor ott kínáltak neki szerződést. 1806-tól ismét Napóleon szolgálatába állt, Braunschweigben lett segédhadbiztos. Katonai-hivatali pályafutásának mozgalmas időszaka következett: titkos diplomáciai küldetéssel Magyarországon is járt, látta az égő Moszkvát, részt vett Dauphiné tartomány védelmének megszervezésében. 1814-ben, Napóleon bukása után Milánóban telepedett le, s végleg az irodalmi pálya mellett döntött. Ekkor jelentek meg első könyvei, a Haydn, Mozart és Metastasio élete, valamint Az itáliai festészet története, amelyekben jórészt olasz szerzők műveit plagizálta, ám saját passzusai eredeti, ragyogó meglátásokat tartalmaznak. Megírta Róma, Nápoly és Firenze 1817-ben című útikönyvét, amelyhez először használta a Stendhal álnevet.
Milánóban ismét szerelembe esik: itt ismerkedett meg élete legnagyobb szerelmével, Mathilde Dembowskival, aki kikosarazta az írót, de Stendhal róla mintázta a későbbi nagy regények nőalakjait. 1821-ben mint felforgató eszmék veszedelmes terjesztőjét az osztrák megszállók kiutasították Itáliából. Visszatért Párizsba, ahol belevetette magát a társasági életbe és a szellemi csatározásokba. 1822-ben megjelent A szerelemről című esszékötete, amely valójában az író saját érzelmi tapasztalatairól és vágyairól szóló burkolt vallomás: „a szerelem a leghatalmasabb szenvedély. Minden más szenvedélynél a vágyak kénytelenek a hideg valósághoz idomulni; itt éppen ellenkezőleg, a valóság idomul készségesen a vágyakhoz…”
Stendhal lelkes zenerajongó volt, különösen az olyan zeneszerzők műveiért lelkesedett, mint Cimarosa, Mozart és Rossini. Rendszeresen írt különféle brit folyóiratoknak, közzétette Rossiniről írott életrajzát, 1827-ben megjelent első regénye, az Armance, majd 1829-ben a Római séták című útikönyve. A számtalan élmény, emlék és indulat azonban, amelyet Stendhal addigi életében felhalmozott, igazi műbe kívánkozott, hiszen élete legszebb éveit Itáliában töltötte. Végrendeletében is meghagyta, hogy ezt véssék sírkövére: „Itt nyugszik Arrigo Bel, a milánói polgár; élt, írt, szeretett.” Útirajzai a múlt század tízes és húszas éveinek Itáliáját mutatják be annak a férfinak a szemével, aki élvezte az életet, szerette a zenét, a szép nőket, szép szobrokat és szép képeket, s közben esténként gyors kézzel papírra vetette benyomásait, a szalonokban hallott pletykákat, az útmenti fogadók asztalánál ellesett jellemző történeteket, a bolognai kardinális vagy a nagy szobrász, Canova vallomásait.
1830-ban végre remekművet alkotott, amikor megírta a Vörös és fekete című regényét. Julien Sorel történetében a karrierizmusról, a politikai megalkuvásról, a burzsoázia kicsinyes anyagiasságáról rajzolt pontos és kifinomult képet. Julien Sorel egy szegény sorból származó, becsvágyó fiatalember, aki tudatosan egyházi pályára készül, de nem vallási meggyőződésből, sokkal inkább érvényesülési vágytól vezérelve. A történet magvát Sorel szerelmei és lelki vívódása adja. A műből több filmfeldolgozás is született, ezek közül talán a legemlékezetesebb az Autant-Lara rendezte 1954-es volt, amelyben a feledhetetlen Gérard Philipe alakította Julien Sorelt. (Érdekesség, hogy A pármai kolostor 1948-as filmváltozatában is Philipe játszotta a főszerepet.)
Vörös és fehér és A pármai kolostor
Az 1830-as júliusi forradalom Stendhal életében újabb fordulópont volt: a pápai államba, Civitavecchia kikötővárosába nevezték ki francia konzulnak. A kisvárost és hivatali teendőit unta, leggyakrabban Rómában tartózkodott és folyamatosan írt. Itt született meg a Vörös és fehér című, befejezetlenül hagyott regénye, a polgárkirályság félelmetes leleplezése, s ekkor kezdte írni önéletrajzi műveit, az Henry Brulard életét és az Egoista emlékezéseket.
Közben egészségi állapota megromlott, s 1836-ban szabadságra Párizsba utazott. A pihenés végül három évig tartott, s ez volt Stendhal életének egyik legjobb időszaka. Prosper Mérimée-vel bejárta fél Franciaországot, az utazás élményéből megszületett a Francia földön című magával ragadó útikönyve. (A turizmus kifejezés is részben az ő jóvoltából terjedt el Franciaországban.) 1838 végén, ötvenkét nap alatt írta meg élete fő művét, A pármai kolostort, és elkezdte Lamiel című, befejezetlenül maradt regényét. A pármai kolostor a XIX. század nagyregénye, a szabadság és a boldogság követelése a Szent Szövetség korában írta róla Aragon. Ez a regény Stendal öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de a kevesek közt Balzac így nyilatkozott róla: ”Stendhal olyan regényt írt, melynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!
Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat egy zsarnok udvarát!
Nagyszerű, kellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!
Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán! A pármai kolostorban csodálatos egységben találkozik Stendhal realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról.”
1839-ben visszatért Civitavecchiába, ám egészsége végleg megromlott, szifilisze egyre súlyosabb tünetekkel jelentkezett, ami megnehezítette írói munkásságát. 1842-ben szabadságolták, hogy párizsi orvosokkal is megvizsgáltathassa magát. 1842. március 23-án egy kis párizsi utcában összeesett, s másnap hajnalban meghalt agyvérzésben, anélkül hogy magához tért volna.
„Kevesen hazudtak többet és vezették félre szenvedélyesebben a világot Stendhalnál, kevesen mondták ki bátrabban és alaposabban az igazságot” – írta Stefan Zweig a Stendhal című kötetében, és valóban Stendhal írásait és személyiségét is páratlan szellemi függetlenség jellemezte. Hitt az emberhez méltó szabadságban, kérlelhetetlenül gyűlölte a zsarnokságot és ellensége volt minden vallásnak. Műveiben a lírai szenvedély az elemzés racionalizmusával párosult. Kortársai közül csak Balzac ismerte fel regényírói zsenialitását, méltó rangján csak a XIX. század végén kezdték elismerni.
Felhasznált irodalom:
Stefan Zweig: Stendhhal
Stendhal: Római séták
MTI Sajtó
