Versei zeneisége művészek egész sorát ihlette meg, Debussy mellett Maurice Ravelt is. Apollinaire és követői vallották, hogy művészetük Mallarméval kezdődött. Stéphane Mallarmé 115 éve halt meg.
1898. szeptember 9-ben halt meg Valvinsben és 1842. március 18-án született Párizsban Stéphane Mallarmé francia költő, műfordító.
Anyját ötéves korában elvesztette, hivatalnok apja hamarosan újra megnősült, kisfiát pedig anyai nagyszüleihez küldte. Itt erősen vallásos szellemben nevelték, magányos óráit imádkozással vagy olvasással töltötte, a Bibliából áhítatot, Béranger verseiből forradalmi gondolatokat merített. Az internátusokban titokban verseket írt, Victor Hugo titokban terjesztetett, III. Napóleont ostorozó verseit olvasta és elhatározta, hogy polgári családjától és környezetétől elütő foglalkozást választ. Párizsban letett érettségije után kénytelen-kelletlen mégis hivatalnokoskodni kezdett, de hamarosan hátat fordított az aktatologatásnak.
Stéphane Mallarmé: Sóhaj
A lelkem homlokod felé, hol álmodik,
Ó halk nővér, az ősz, vörös folttal telik,
És angyali szemed kóbor ege felé fut
Mint mélabús kertben, híven, fehér szökőkút
Játéka csillogón sóhajt a Kék fele!
– A Kék fele, mikor Október fújja be
S medencékben lesi örök ellankadását
S hagyja a holt vizen a lomb vad haldoklását
A kósza szélben mely hűvös redőt hasít,
Vonva a sárga nap hosszú sugarait.
(Fordította: Weöres Sándor)
Tizenhét évesen, 1859-ben elolvasta Baudelaire A romlás virágai című kötetét, amely megváltoztatta gondolkodását. Baudelaire fordításain keresztül megismerte Edgar Allen Poe-t és a „verselés bűvésze” rabul ejtette. Csak azért tanult meg angolul, hogy közelebb férkőzzön a költőóriás művészetéhez, franciára ültette át számos versét, köztük A hollót is, végül maga is rejtélyes szonettet írt a költőhöz. Családja haragját kiváltva angliai tanulmányútra indult, majd angol nyelvtanár lett – rokonai úgy vélték, így a nyomorral jegyezte el magát. Ráadásul titokban elvett egy szegény német nevelőnőt, aki a szemükben félig cselédnek számított – az asszony társadalmi felemelkedését egész életük végéig kitartó hűséggel hálálta meg, még azután is, hogy tudomására jutottak férje reménytelen lángolásai és számos szeretője.
Első kötete 1866-ban látott napvilágot a Parnasse contemporain című lap hasábjain. A rangos folyóiratban olyan nevek publikáltak, mint Verlaine és Sully Prudhomme, a költő munkatársakat parnasszistáknak nevezték el. Mallarmé legfontosabb verse ebből a korszakból a Tengeri szél, amely a menekülés baudelare-i motívumát fogalmazza meg, bár írásai szakadatlan átdolgozásával éppen Baudelaire-től akarta magát tudatosan elszakítani. Legendás műgonddal írta meg verseit, folyamatosan javította, átértékelte őket, még a legkorábbiakat is haláláig javítgatta, csiszolgatta.
Egész életében makacs következetesség jellemezte. Baudelaire verseinek hatására elhatározta, hogy megóvja a költészetet a „betolakodóktól”, s távolságtartó, pátosszal teli magatartást vett fel. Véleménye szerint a valóság mögött semmi sincs, de ebben a semmiben rejtőzik a tökéletes forma lényege. A jó költő feladata, hogy felfedje és kikristályosodva a közönség elé adja a tökéletes formát. Hitt abban, hogy a költészet lényege a nyelv szépségében rejlik, mégis minden vers környezetéből kiemelve, attól függetlenül olvasandó. Nála a vers nem közöl többé, hanem ösztönöz. Minden verse egy központi szimbólum vagy metafora köré épül és ezeknek alárendelt képekből áll össze, mely illusztrálja és egyben ki is bontja a köré épített gondolatokat.
Költői módszerét leginkább a Heródiás és az Egy faun délutánja című műveiben tudta alkalmazni. Az előbbit 1864-ben az utóbbit 1865-ben kezdte írni. Mindkét művén egész életében rendkívül sokat dolgozott és az egyes variációi gyökeresen különböznek egymástól. Az Egy faun délutánja a francia szimbolizmus mérföldköve, amely az antik pásztoristen érzéki tapasztalatait értelmezi egy délutáni álmából felébredve. Nimfák serege veszi körül, akikkel találkozva álomszerű monológokba kezd, de soha nem érheti el őket, csak táncukat látja. Versét a Parnasse nem közölte, mert Sully Prudhomme lemondásával fenyegette meg a szerkesztőséget. A közönség csak 1876-ban olvashatta, amikor bibliofil kiadásban, Édouard Manet-illusztrációkkal jelent meg. (Manet a költő legjobb barátja, a festő korábbi modellje és szeretője pedig Mallarmé legtartósabb szertője volt. A bonyolult hármas szerelmi kapcsolat nem ártott meg barátságuknak, Manet mindvégig kitartott Mallarmé mellett.) A drámai monológ ihlette Claude Debussyt hasonló című zeneművének megírására, a darabot hatalmas sikerrel mutatták be 1894-ben.
A sokak által csodált Egy faun délutánja a legnagyobbak közé emelte Mallarmét, akit megtisztelő, de mégis kicsit gunyoros módon a szimbolizmus pápájának neveztek el. Nagyon kevesen értették meg verseit, sokan lelkesen kezdtek bele az olvasásba, de megfeneklettek. Mallarmé az ösztönök fölé emelkedő intellektus költője, még érzékiségében is értelmi, alkotómódjában pedig végletekig tudatos, mindössze 70 verset és 12 prózai hangulatképet írt.
A kor legismertebb költőit gyűjtötte maga köré, híres keddi alkalmain rendszeres vendégei voltak Gide, Valery, Proust, sőt párizsi tartózkodása alatt Oscar Wilde is meglátogatta. A fiatal költők példaképüknek tartották, különösen Verlaine halála után. Utolsó korszakának legjellegzetesebb alkotásai szonettjei, melyeket egy-egy költőtárs – Théophile Gautier, Baudelaire és Poe – emlékére írt, valamint a Költemények prózában, melyet sokan az „érthetetlenség kvinteszenciájaként” tartottak számon.
Élete utolsó éveiben újra elővette alkotásait és szóról szóra átvizsgálta, javítgatta minden sorukat. Szótárakból dolgozott, amúgy is értetlenkedő olvasóit további kihívások elé állította, amikor gyakran használt szavak rég elfeledett jelentését kereste elő és illesztette be verseibe, lecserélve addig használt jelentésüket,
elsősorban a szavak zenéjére koncentrálva. Versei zeneisége művészek egész sorát ihlette meg így Claude Debussy mellett Maurice Ravelt, Darius Milhaudot és Pierre Boulezt. Apollinaire és követői vallották, hogy művészetük Mallarméval kezdődött.
