Felgördül a függöny, megszólal a zene, könnyed játékba kezdenek a fények, majd már csak a táncosok lépteire, mozdulataira, hangulattükrözéseire lehet figyelni. Az érzelmek áradata mozdulatokban. Zsemlye Flóra beszámolója a Budapest Táncfesztiválról.
Keresés, nász, érzelem
A Budapest Táncfesztivált az EgriDanzaBianco vendégjátékával nyitották meg. A torinói együttest a magyar származású immár 85 éves Suzanne Egri alapította. Ezúttal három táncetűddel érkeztek.
A nyolc táncosból álló együttes az első részben, a Da Nobis Pacem című balettben egy meghatározhatatlan, depresszív hangulatú teret raktak fel a függönye elé. Ezt nyomatékosították a szürke, valamint fekete jelmezek, és az egyszerű fadobozok, amelyeket az előadás során több funkciójukban is láthattunk. Nem tudtuk meg, hogy kik a szereplő, mit akarnak pontosan, csupán annyi derült ki, hogy folyamatosan keresnek valamit. Mindez egy lesújtó oratórikus zene kíséretében, amelyet a kortárs észt zeneszerző, Arvo Pärt írt.
A következő felvonásban sem vidám témát dolgozott fel Raphael Bianco koreográfus. Az egész Igor Stravinsky Menyegző zenéjére épült és itt viszont egy konkrét történetet meséltek el. Egy kényszerházasságot veséztek ki, azokat az etapokat, amelyeket megmutatják az ismeretlentől való félelmet, illetve az ebből adódó izgalmat, helyenként akár vágyat. A zene – ez esetben a zseniális Sztravinszkij dallamai – teljes egészében kiegészíti, sőt hozzátesz az amúgy is vibráló, érzelmeket felkavaró nászi jelenethez. A színpadon a feszültség, a tér és idő túllép a fizikai léten, és sikoltva menekülnék, ha át kéne élnem egy hasonló nem akaródzó kapcsolatot.
Feloldást csak az utolsó részben kaptunk, ahol a tavaly elhunyt Césaria Évora hullámzó zenéjének a kíséretében merülhettünk el a keserédes örömben. A koreográfia ezt a lüktetést követte, mosolygó táncosok, könnyed mozdulatai mögött mégis ott rejtőzködött valamilyen szomorúság.
Az eltáncolt rítus
A Budapest Táncfesztivál egy másik estjén Bozsik Yvette megmutatta nekünk, hogy létezik felvállalható koreográfia a közerkölcs és a gravitáció keretei között. Az Ezeregyéjszaka virágai című előadást Pier Paolo Pasolini azonos című filmje ihlette, illetve Az Ezeregyéjszaka meséinek a történetei szolgálták az alapot.
Bár én pont azt szeretem a mozgáselőadásokban, hogy nem egy, mindenki számára egyértelmű történetet mesélnek el, hanem érzéseket és helyzetetek tárnak elénk, és ezeket mindenki szabadon beépítheti a saját kis világába. Így történt most is, konkrét történeteket nem fedeztem a fel az eredeti műből. Több kisebb mesét kaptunk, amelyeket egy dolog kötött össze: az erotika. Ehhez tökéletes műfaj a kortárs és kontakt tánc, amely az emberek közötti testi kapcsolat és a mozgásban lévő testek energiája határoz meg.
Az Ezeregyéjszaka virágaiban például kaptunk egy érett pár hálószobatitkaiból. Csodálatosak voltak az ösztönös, egymásba folyó pozíciók, amelyek a Káma-Szútrából idéztek helyenként. A harmonikus légyottot az arab kanca mozdulatait idéző koreográfiája törte meg végül. De volt, hogy a szexualitást tették nevetségessé, ahogy egy egészen össze nem illő pár harcol egymással, furcsa, torz héjanász táncukban. Mindez egy olyan díszletben született meg, amelyre tekinthettünk úgy, mint egy karámra, vagy börtönre, de akár ketrecre is.
A fém rudakból álló félkörív rideg érzést keltett, és nem a fülledt éjszakák hangulatát adták vissza. Arról gondoskodtak a táncosok és Bozsik Yvette koreográfiája.
Zsemlye Flóra
