„Így hát ők ketten az élet hiúságát példázták: mindegyikük olyasmiért epekedett, amit nem kaphatott meg.” 205 éve született William Makepeace Thackeray angol író, a Hiúság vására című regény szerzője.
„Thackeray is újságíró volt, mint Dickens. De egyúttal szatirikus rajzoló, ami már nagy különbség. Nem az irányzatos és érzelmes zsurnálizmusból indult el az irodalom felé, hanem a fölényes karikatúra csúfolódásából. Műveltsége is sokkal különb, mint az autodidakta Dickensé. Fiatalkorában külföldön csavargott, Weimarban járt, ahol Goethe is fogadta, s művészetet tanult Párizsban. Szerette az utazó hűvös pózát: még londoni riportgyűjteményét is úgy címezte: Londoni utazás” – írja Babits Mihály Az európai irodalom történetében.
William Makepeace Thackeray 1811. július 18-án a brit uralom alatt álló indiai Kalkuttában született, de már Angliában tanult. Az odafelé tartó hajóúton élete egyik legnagyobb élményét is átélhette: Szent Ilona szigete mellett elhajózva láthatta a kertjében sétáló Napóleont.
Angliában különböző jó hírű iskolák padjait koptatta, s noha minden érdekelte, rossz tanuló volt, viszont remekül rajzolt és festett. Mint kiderült, a tollforgatáshoz is nagyon értett, első versét a cambridge-i diáklap közölte. Az iskola elvégzése után Németországban utazgatott, találkozott Goethével is. Ezután jogot hallgatott, de nem igazán vonzotta az ügyvédi pálya.
21 éves korában megkapta apai örökségét, amellyel Párizsba ment, ahol belevetette magát a bohéméletbe, s a pénz elúszott. Visszatért hát Londonba, újságíróként különböző lapoknak dolgozott, s közben kisregényeket, karcolatokat írt (A nagy Hoggarty gyémánt, Catherine), ám ezek többnyire álnév alatt jelentek meg.
Házassága balul sült el, feleségét elmegyógyintézetben helyezték el, ő pedig ettől kezdve az irodalomnak szentelte minden figyelmét. 1844-ben megjelent a Nemes Barry Lyndon úr emlékiratai című szellemes-ironikus kalandregénye, amely még nem aratott sikert, ezt csak az 1848-as A sznobok könyve megjelenése után mondhatta magáénak. A keserűen szatirikus portrék korábban a Punch című lapban is megjelentek.
„Isten szakállas teremtményei éppen olyan mohók a dicséretre, éppen olyan válogatósak ruházatukban, éppen olyan büszkék személyes előnyeikre, éppen annyira tudatában vannak hódítási képességüknek, akár a legkacérabb nő a világon.” (William Makepeace Thackeray: Hiúság vására)
Igazán népszerűvé a Hiúság vására című regényével vált, amelyben egy adott korszak társadalmát, az abban helyüket, boldogulásukat kereső emberek portréját rajzolja meg, kellő távolságtartással, nem kevés pesszimizmussal. Következő regénye, az önéletrajzi ihletésű Pendennis története sem derűsebb, ám komorságát iróniája enyhíti valamelyest. Ugyancsak pesszimista hangvételű történelmi regénye a Henry Esmond története. A mű megírása után Amerikába indult, ahol nagy sikerű felolvasókörutat tartott, többek között A négy György című esszésorozatával.
Hazatérése után végleg Londonban telepedett le, belevetette magát a politikába, olyannyira, hogy az 1857-es választáson képviselőjelölt is volt liberális programmal. Veresége után ismét az irodalom szelídebb vizeire evezett, s létrehozta a The Cornhill Magazine-t, amelynek szerkesztője és első számú szerzője is volt.
1863. december 24-én londoni otthonában hunyt el. Mellszobra a Westminster-apátságban található. Állítólag leánya kifogásolta, hogy az eredeti szobron túl rövid apja pofaszakálla, s emiatt átformáztatta egy másik művésszel.
Dickens mellett őt tartják a viktoriánus kor legjelentősebb alkotójának, aki műveiben a leghívebb realizmussal ábrázolta korának társadalmát, a különböző osztályok életét, gondolkodásmódját. A Hiúság vásárát filmen is többször feldolgozták, a Barry Lyndont a filmtörténet egyik extravagáns alakja, Stanley Kubrick álmodta filmvászonra 1975-ben.
