A Nyugat szerkesztőjeként Babits nehezen viselte az irodalmi műveltségben kiváló, ám temperamentumban intenzív Szabó Dezső írót, ezért inkább elkerülte…
Szabó Dezső nagy regényének sikere túlfokozta önérzetét, indulatossá tette és elidegenítette ismerőseitől. S bár Babits Mihály nem igazán kedvelte őt, rosszat nem kívánt neki.
1919 körül történt, valahol egy budapesti utcán találkozott, amikor véletlen találkozott a két költő.
Valami nagy barátság sosem volt köztük.
– Jó napot! – köszönt Szabó Dezső.
– Jó napot! – viszonozta Babits.
Szabó Dezső nyomban a tárgyra tért.
– Olvasta az új regényemet?
Babits kissé zavartan nézett:
– Az új regényét…?
– Igen. Az elsodort falut. Vagy nem is hallott még felőle?
– De… de… igen… hogyne… csak tele voltam gonddal, bajjal… És rengeteg dolgom volt.
Szabó Dezső egy darabig sanda pillantással és sértett gőggel mereven nézte Babitsot.
– Hallja, szép kis „poeta doctus” maga! A művelt író, aki a kor legnagyobb epikai remekébe bele se kukkant… Tiszteletem én az ilyen műveltséget, mondhatom…
Babits kínosan vergődött:
– Ne vegye rossz néven… Okvetlenül elolvasom… A legsürgősebben…
Szabó Dezső megvetően bólogatott. A kurzus írótitánja nehezen bírta elviselni az ámulat és bámulat efféle tátongó hiányát. Nem szólt többet, kezet is csak lazán nyújtott, és elindult. Egyik ment erre, a másik arra.
Ám Babits néhány lépés után hirtelen a fejére ütött és visszafordult. Türelmetlenül és izgatottan kiáltott Szabó Dezső után:
– Bocsánat…! Ezer bocsánat…! Olvastam! Épp csak el is feledtem…
