„A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség!” 70 éve halt meg Szabó Dezső író, publicista, a két világháború közötti szellemi élet egyik legvitatottabb alakja.
Hegedűs Gyula szerint „Szabó Dezső a magyar irodalom legmeghökkentőbb alakja: nincs az a jó, és nincs az a rossz, amit el ne lehetne mondani róla. Az ellentétek és a szélsőségek úgy kavarognak egyéniségében, mintha egy romantikus regényíró találta volna ki.”
1945. január 13-án halt meg Szabó Dezső író, publicista, a két világháború közötti szellemi élet egyik legvitatottabb alakja. Kolozsvárott született 1879. június 10-én egy protestáns kistisztviselő-család tizenhárom gyerekből a tizedikként. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári református gimnáziumban végezte, majd a budapesti egyetem magyar-francia szakán tanult tovább, s az Eötvös-kollégium ösztöndíjasa volt. Egyetemi évei alatt főként magyar és finnugor nyelvészettel, valamint francia irodalommal foglalkozott. 1905-1906-ban egy évet ösztöndíjjal Párizsban töltött, ahol főként a konzervatív, antiliberális gondolkodók hatottak rá. Hazatérése után Székesfehérvárra került tanárnak, itt kezdte el publicisztikai működését.
1908-tól több nagyvárosban, Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron és Lőcsén is tanított, s mindenhonnan botrányos körülmények közepette helyezték tovább. Részt vett a tanárok érdekvédelmi mozgalmában, vitába keveredett Tisza István miniszterelnökkel is, s ennek során került a Nyugat és a Huszadik Század című folyóiratok körébe. Itt eleinte magyar és francia tárgyú irodalmi esszéket publikált, beszámolt a legújabb irodalmi-művészeti törekvésekről, az avantgárdról, majd 1912-től elbeszélései is megjelentek. Az individualizmus csődje című tanulmánya körül támadt vita után szakított a liberális, polgári beállítottságú lapokkal.
Az I. világháború éveiben szembefordult a nacionalista és háborús hisztériával, az 1918-as őszirózsás forradalmat, majd később a Tanácsköztársaság kikiáltását is lelkes cikkben üdvözölte. A lelkesedést hamarosan mély kiábrándultság követte, a proletárdiktatúra elől vidékre menekült. Még 1918-ban fejezte be legismertebb, s talán legnagyobb hatású művét, Az elsodort falut, amely később a Horthy-korszak önigazolásának alapjául szolgált. A mű sok elemében hiteles tabló a háborús évek bomló magyar társadalmáról, s egyben mintegy összefoglalása Szabó gondolkodásmódjának, a magyarságról, a népről vallott nézeteinek. A nép alatt ő csakis a parasztságot értette, az arisztokráciát, a zsidóságot és a németeket egyaránt a nép elpusztítására szövetkezett erőknek látta és láttatta. Úgy vélte, a parasztságból kinevelt új középosztályt kell a társadalom vezető erejévé tenni, s ezzel mintegy a népi mozgalom előfutárává, eszmei úttörőjévé vált.
„Ha nálunk akad ember, kiben a faj ereje bármely tehetségben felzsúfolódott: szerencsétlen és már az anyja méhében elítélt ember. Mert nincsenek megfelelő utak, ahol lezúgassa erőit, nagyszerű vállalkozásokba élje életét, hát bizarrságokba, szobatudományba, lumpolásokba kell széjjel tékozolnia magát, hogy meg ne pukkadjon. A magyar külön temperamentumával, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig. (…) A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség! Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel. A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp.” (Szabó Dezső: Az elsodort falu)
Az elsodort falu sikerét követően Szabó Dezső az 1920-as évek első felének ünnepelt írója lett. Tanári állásáról lemondott, s ettől kezdve írásaiból élt. 1920-21-ben a Virradat című jobboldali lap publicistája volt, 1921-től a Nép munkatársa. 1923 elején Auróra címmel lapot indított, mely később Élet és Irodalom címen jelent meg, de csak az év végéig működött. Közben előadásokat tartott az egyetemi ifjúság előtt, melyeknek elementáris hatása részben közéleti témáiban, részben rendkívül szuggesztív szónoki képességeiben rejlett. Idővel azonban egyre inkább önmagát ismételte, s nem vette észre, hogy nézetei társadalmi és politikai zsákutcába jutottak. A húszas évek második felében tábora és népszerűsége egyre csökkent, s egyre inkább a konszolidáló Horthy-korszak legkövetkezetesebb bírálójává lett.
1925-ös Segítség című pamfletregényében a kor szellemi-erkölcsi romlottságát, képmutatását támadta, majd az 1930-as évektől kezdve a német befolyás erősödésének veszélyeire figyelmeztetett. Több lapalapítási kísérlet után 1934-ben indította el a Ludas Mátyás Füzetek című egyszemélyes folyóiratát, melynek 1942-ig nyolcvan száma jelent meg. Ebben elbeszélései és kritikai írásai mellett napvilágot láttak önéletrajzi írásai is, melyeket sokan legkiforrottabb műveinek tekintenek.
Életének utolsó éveiben Életeim című önéletrajzi kötetének megírása foglalta le minden idejét. A mű majd csak jóval a háború után, 1965-ben jelent meg. A II. világháború, Magyarország hadba lépése, a nyilas uralomátvétel a végsőkig fokozta a megromlott egészségű író kétségbeesését. Budapest ostroma idején magányosan, az állandó nélkülözéstől legyengülve halt meg 1945. január 13-án. (Egyes források szerint január 5-én halt meg.) Lakótársai ideiglenesen a Rákóczi téren temették el, innen kerültek át hamvai a Kerepesi temetőbe.
Megítélése életében és halála után is ellentmondásos volt: nevezték zseninek és prófétának, fajvédőnek és antiszemitának is. Kosztolányi egyik regényében róla mintázta Nérót, a véreskezű és dilettáns költőcsászárt, tanítványai és követői viszont rajongva tisztelték és szerették mesterüket. Emlékének megörökítésére 1997-ben a Szabó Dezső Emléktársaság Budapesten, az író egykori lakásának otthont adó ház falán emléktáblát avatott.
