„Boldogság az, ha az ember szeret és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát.” Száznegyven éve született Thomas Mann Nobel-díjas német író, aki tudta, hogy „A nevetés a lélek csillanása.”
Thomas Mann német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja 1875. június 6-án született Lübeckben. Régi patríciuscsaládból származott. Apja halála után, 1891-ben Münchenben telepedett le, s ott élt 1933-ig. Rövid ideig egy biztosítótársaságnál gyakornokoskodott, és előadásokat hallgatott az egyetemen, később a Simplicissimus című szatirikus hetilap munkatársa lett. 1895 és 1897 között bátyjával, Heinrich Mann-nal Olaszországban élt. Hazatérésük után mindketten arra az elhatározásra jutottak, hogy további életüket teljesen az írásnak szentelik.
„Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát.” (Thomas Mann: Tonio Kröger)
Thomas Mann e korai alkotói korszakának első jelesebb terméke a Friedemann úr, a törpe című novelláskötet volt, amelynek darabjai a XIX. század végi esztéticizmus mellett Schopenhauer és Nietzsche, valamint Wagner hatását mutatják. Legismertebb korai novellája a Tonio Kröger (1903), amelyben a művész és a polgár ellentétének feloldását kísérelte meg. Ugyanígy a művész-polgár problematika legátfogóbb és szinte tudományosan rendszeres megformálása az 1901-es A Buddenbrook ház, amely a személyes átélésen és a Mann-család történetén alapul. Három generáció sorsát követhetjük nyomon a regényben a virágzástól a hanyatlásig. A regény – valószínűleg az író szándéka ellenére – gyengéd, bánatos elégia a régi polgári erények elenyészéséről.
„A nevetés a lélek csillanása”
1905-ben Mann feleségül vette Katja Pringsheimet, s boldognak mondható házasságukból hat gyermek született. Közülük négyen – Klaus, Erika, Monika és Golo – az atyai mesterséget folytatták tovább, elismert írók, újságírók, illetve történészek lettek.
„Isten hozzád, akár élsz, akár halsz! Kilátásaid nem a legrózsásabbak; a félelmetes táncmulatság, amelybe belesodródtál, még jó néhány bűnös esztendeig eltart, és nem mernénk nagy összegbe fogadni, hogy ép bőrrel menekülsz. Őszintén szólva nem is igen törődünk vele, nyitva hagyjuk a kérdést. Egyszerűségedet felfokozó testi – szellemi kalandokon mentél keresztül, lélekben túlélted azt, amit testben talán semmiképp sem élhetsz túl. Voltak pillanatok, midőn halálból és paráznaságból a szeretet álma derengett föl benned sejtelmesen, uralkodói módon. Vajon a halálnak ebből a világraszóló ünnepéből, a borús esteli eget körös – körül pirosra festő gonosz, lázas tűzvészből is feltámad egykor a szeretet?” (Thomas Mann: A varázshegy)
1909-ben írta meg – az általában könnyű fajsúlyúnak ítélt – Királyi fenség című regényét, amelyben szinte operettszerű témát dolgoz fel: egy ifjú herceg és egy amerikai milliomos lány szerelmének történetét. 1912-ben készült el egyik legremekebb novellája, a Halál Velencében, amelyben Mann ismét visszatért a művész-problematikához. A műből 1971-ben Luchino Visconti rendezett emlékezetes filmet Dirk Bogarde főszereplésével.
Az I. világháború kitörése fellobbantotta Mann hazafiságát, s ráébresztette a művész társadalmi felelősségére is. Bátyja, Heinrich azonban azon kevés német közé tartozott, akik megkérdőjelezték a háború értelmét. Thomas Mann válaszul 1918-ban megjelentette az Egy apolitikus személy szemlélődései című esszékötetét, melyben védelmébe vette a tekintélyuralmat a demokráciával, a belső kultúrát a moralizáló civilizációval szemben. Utóbb maga Mann is elhatárolódott ettől a „forradalmi konzervativizmusnak” nevezett irányzattól.
1919 után keletkezett esszéi, mint a Goethe és Tolsztoj és A német köztársaságról, azt mutatják, hogy az író ha lassan is, kezdte elfogadni a demokrácia alapelveit. Művészileg ez a változás az 1924-es A varázshegy című regényében vált észrevehetővé (magyar nyelven Szőllősy Klára fordításában olvashatjuk). Az eredetileg szatirikus regénynek indult mű egy tüdőszanatóriumban játszódik, amelynek beteg, halálraítélt, vegetáló világa a század eleji Európa polgári társadalmát példázza. A világháború azonban – amelynek hadszínterén a főhős, Hans Castorp eltűnik – elsodorja az egész beteg, pusztulásra érett világot, s egy új, életképesebb világ ígéretét villantja fel. Szerb Antal így ír a műről:
„A Varázshegy is totalitás-regény, mégpedig a legmagasabb totalitás regénye, a szellemi totalitásé. Beszélgetések és monológok alakjában felmerülnek mind a nagyon fontos problémák, amelyek a háború előtti elitet foglalkoztatták, és azóta sem intéződtek el. Gondolati gazdagsága mellett a fiatalabb intellektuális regényírók, pl. Huxley, teljesen eltörpülnek. Ez a könyv valósággal enciklopédikus. És mégis regény. Művészi szempontból ez a legcsodálatosabb, legrejtélyesebb benne. Nincs még egy regény, amelynek a határai az esszé felé annyira elmosódtak volna, mint a Varázshegy-é. Mégpedig a nem is könnyű, angol típusú esszé felé, hanem a nehéz, filozofikus német esszé felé, amelynek Simmel, Max Scheler a nagymesterei. De ezekben az esszébetétekben nem a szerző beszél, hanem a csodálatosan eleven szereplők. Ritmust és dinamikát visz beléjük, hogy két ellenfél beszél bennük, minden témát két oldalról jövő megvilágításban kapunk, racionalizmus és irracionalista hiperracionalizmus felől. Ebben az antitetikus formában talán a német lélek alapvető tulajdonsága fejeződik ki, a polaritás, az eleve adott kettősség, a mindent kétfelől látás végzetes és szellemi szempontból oly nagyszerű adománya. Alles ist gerade und alles ist ungerade, mondta Goethe.”
1929-ben Mann elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Írói pályáján ezután a nagy regények sorát csak ritkán szakította meg egy-egy elbeszélés vagy kisregény, mint például az 1930-as Mario és a varázsló, amely – áttételesen ugyan – azt sugallja, hogy a fasizmussal szemben a passzív ellenállás eredménytelen. Ebben az időszakban Mann a polgári humanizmus megteremtésének alapját egyre inkább a népek fasizmusellenes együttműködésében látta. 1930-ban például Szózat az értelemhez címmel előadást tartott Berlinben, ahol felszólította a művelt polgárságot és a szocialista munkásosztályt, hogy alkossanak közös frontot a nácik emberellenes fanatizmusa ellen.
Amikor 1933-ban Hitler hatalomra került, Mann éppen külföldi előadókörúton tartózkodott, s gyermekei és barátai tanácsára úgy döntött, nem tér haza Münchenbe. Néhány évig Svájc lett az otthona. 1936-ban megfosztották német állampolgárságától, s a Bonni Egyetem is visszavonta tőle a díszdoktori címet.
„Az idő, mely az elbeszélés eleme, az elbeszélésnek tárgyává is lehet; és ha túlzás is azt mondani, hogy lehetséges „az időt elbeszélni”, azért az időről valamit elbeszélni nyilván mégsem olyan képtelen vállalkozás, mint amilyennek első pillantásra tetszett, s az effajta művet a „korrajz” mintájára talán az „időrajz” furcsa, ábrándos nevével lehetne illetni.” (Thomas Mann: A varázshegy)
Még 1933-ban kezdett hozzá a József és testvérei című tetralógia megírásához, amelynek utolsó darabja 1943-ban készült el. A bibliai történet feldolgozásában a mítoszból kialakuló történelem kezdetét, a humánus Isten születését ábrázolta. A tetralógia írása közben készült el a Lotte Weimarban című regény, amely Goethe naplójának egy rövid epizódját idézi fel.
1938-ban Mann Amerikában telepedett le, előbb Princetonban, majd Dél-Karolinában élt, 1944-ben amerikai állampolgár lett. 1943-ban kezdte írni a Doktor Faustust, amelyben zeneszerző főhősének zenéjével mintegy „elbeszéli” korának tapasztalatait, az 1930 előtti két évtized német kultúrájának csődjét, a klasszikus humanizmus vereségét. Utolsó epikai művei, A kiválasztott című regény, A megtévesztett című elbeszélés és az életművet lezáró, befejezetlenül maradt regény, az Egy szélhámos vallomásai már kevésbé intenzív alkotások, ám még így is a remekművek sorába tartoznak.
Az ötvenes évek elején visszatért Európába, Svájcba, s ugyanolyan rendszerességgel, alapossággal dolgozott, mint addig mindig. Nyolcvanéves korában, 1955. augusztus 12-én hunyt el Kilchbergben, Zürich mellett. Világszerte úgy búcsúztatták, mint a kor legnagyobb íróját.
