„Szerintetek lehet-e / varjúszín nem fekete?” Gyerekvers, de mégsem, csak olvasni és átérezni kell, no meg élvezni Ayhan Gökhan A nagyotmondó állatok című versét.
Gyakran vagyunk elégedetlenek, gyakran vitázunk, gyakran szidunk másokat, gyakran oda sem figyelünk, gyakran megfeledkezünk a fontosról, gyakran félrenézünk, gyakran sírunk és nevetünk, gyakran mást mondunk a valóságról. Szembesülni is gyakran szembesülünk? Ayhan Gökhan A nagyotmondó állatok című című verse tükröt tart elénk, de nem akármilyen tükröt.
A gyermekversek (akárcsak a felnőttek számára írtak) elválaszthatatlanok a mindenkori kortárs irodalom állapotától és az irodalomtörténeti folyamatoktól. Akkor járunk el helyesen, ha a gyermekolvasó felől próbáljuk meg értelmezni, s mégis, sok esetben egy gyermekeknek szánt vers jóval több mondanivalót és igazságot ad az olvasónak, mint hinnénk. Szaval Petőfi és vele énekel Ady nagyot sóhajtva, miközben József Attila felforrósítja a világot, ám a gyermekeknek szánt versek szinte kivétel nélkül dalolnak, ütemet és ritmikát adva a mondandónak – elég Weöres Sándorra gondolni, s máris dúdolni kezdjük a Bóbitát. Ha épp elégedetlenül vitáznánk vagy mást mondanánk, mint ami a valóság, gondoljunk arra, hogy „Jól ismertem egy baglyot, / csípte, aki hazudott.”.
Ayhan Gökhan: A nagyotmondó állatok
„Felépült a toronyház
mit a magas leforráz.
Képzeljétek, a torony
félelme a tériszony.”
Ezt mesélte a medve,
s nézett a többiekre.
„Én ismertem egy csigát,
fájt neki a lassúság.”
„A barátom szúnyogként
kerülte a meleg vért.
Csak hideg tejet ivott,
egyszer egy tejcsarnokot.”
„Szerintetek lehet-e
varjúszín nem fekete?
Ismertem egy vak varjút,
a sötéttől elájult.”
Az állatok elmondták
a sok-sok furcsa mondát.
A bagoly utolsóként
hohót huhogva szót kért.
„Jól ismertem egy baglyot,
csípte, aki hazudott.”
A hely gyorsan kiürült,
mindegyik elmenekült.
