„s a boldogot csak játszani lehet, / és az élethez ennyi is elég, / az üdvözült angyali boldogságot / nem ismerik, csak a hülyék.” Ezen a héten a 82 éves Csukás István gyönyörű versét ajánljuk.
A Kisújszálláson 1936. április 2-án született Csukás István költészete jóval több réteggel bír, mint azt első olvasatra gondolnánk, a világirodalom legegyszerűbb – és éppen ezért legbonyolultabb is – témáit úgy fogalmazza meg verseiben, hogy az egyszerre marad a költőre jellemző gyermekien vidám, játékos és a világról komolyan gondolkodó. Erről árulkodnak a 2015-ben, a Könyvmolyképző gondozásában megjelent Összegyűjtött versek címet viselő kötetében olvasható versek is.
Pomogáts Béla szerint Csukás István már fiatalon egyszerű szavakkal, közvetlenül tudott beszélni a mindennapi élet boldog élményeiről, kedvre derítette egy derűs nyári délután, egy asszonyi nevetés, egy tiszta ing. „Azokkal a költőkkel: Csokonaival, József Attilával, Dsida Jenővel, Weöres Sándorral, Kormos Istvánnal érzett rokonságot, akik a köznapi sorsban tudták meglelni békéjüket. Míg társai, a fiatal költők közül oly sokan a történelemben tapasztalt drámákon merengtek, az élet és a halál végső értelmével viaskodtak, a magány pusztító hatalmát panaszolták, ő az örömről is beszélt. Arról a köznapi derűről, egyszerű boldogságról, amely mégiscsak bevilágítja, fenntartja az emberi életet. A költői személyiség belső küzdelme egyszersmind küzdelem volt ezért az örömért.”
CSUKÁS ISTVÁN: ANNYISZOR JÁTSZOTTAM A BOLDOGOT
Annyiszor játszottam a boldogot,
most végre boldog lehetnék
nyugtalanul figyelem magamat,
vajon mi hiányzik még,
mi hiányzik és honnan hiányzik,
a világból-e vagy belőlem,
hogy miért nem csurran a méz,
fanyarul megért szőlőszem;
vagy nincs is, csak a mesében,
elkopott idegeket simogató
szép hazugság, kábítószer,
és mindegy, rossz voltam vagy jó,
s a boldogot csak játszani lehet,
és az élethez ennyi is elég,
az üdvözült angyali boldogságot
nem ismerik, csak a hülyék.
