„Szép életem százszor megáldlak! / Szép életem, mely egykor győzni fogsz / Időn, koron, mulandóságon.” Ezen a héten gyönyörű versével a 61 éve elhunyt Erdős Renée-re emlékezünk.
„Spontánnak, egyszikkel-termőnek, egyutúnak (ó, szívtől a tollhegyig) – szóval valami ősien primitív költésfajtának jegyzi a belvilágát ma is az iskola-esztétikai elintézés; holott a mai ember élvezetföltételei számára a hátmögötti tekintetek egész fegyvertárát szedte már magára, – a formai áttetszőség sima redőjű hóköntöse alá. Rafinálttá kellett válnia és körültekintővé, hogy úrrá lehessen a hatás véletenei fölött, amik kiszámíthatatlan szeszélyű kereszteződésbe jutnak a befogadó-ízlés százféle, idegen eredetű összetevőjével. Jó ízlés, szokás, morál, mérséklet, társaságos illem!…” – írja 1910-ben a Nyugatban Kaffka Margit kortársa, Erdős Renée költészetéről.
Erdős Renée, az Ady által “zseniális poétalány”-nak nevezett költő és író ekkor már háta mögött tudhatja olaszországi „menekülését”, ismét Magyarországon él, és igyekszik megtalálni stílusát, helyét a világban. Pályáját merész, erotikus versekkel kezdte, melyek nevét egy csapásra ismertté tették, majd regényei megjelenésével a húszas évek egyik legolvasottabb szerzője lett. Költészetére rányomja bélyegét a szenvedélyes kalandokban sem bővelkedő élete, a megalkudni képtelenség, a nyiltság és boldogságkeresés állandósága.
1956. július 9-én elhunyt Erdős Renée-re emlékezünk.
ERDŐS RENÉE: SZÉP ÉLETEM
Szép életem százszor megáldlak!
Szép életem, mely egykor győzni fogsz
Időn, koron, mulandóságon.
A régi arany-legendáknak
Benned laknak tüzes szilánkjai…
S már is olyan vagy, mint egy álom.
Szép életem, te áldott rabság,
Te zárt szelence, te csukott titok,
Beh édes volt szenvedni érted!
Tehozzád eljön a szabadság
A síron túl – s megnyílsz, mint egy csoda
S betöltöd a végtelenséget…
