„Köszöntlek, halvány szép fehér királynő, / Köszöntlek, szelid nyájas holdvilágom! / Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő, / Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.” Ezen a héten a 161 éve született Gárdonyi Géza gyönyörű versét ajánljuk.
„Az az életfilozófia, amely írásaiból, mint azok levegője árad, alig különbözik a mai művelt magyar emberek általános életfilozófiai közkincsétől. Őt nem az élet gondolati reflexe érdekelte, hanem maga az élet, mint jelenség. Szemlélő és szemlélődő szellem volt, amely ha néha gondolkodóba esett is, hamar visszatért mindig az eleven valósághoz, a természethez és az emberhez” – írja róla Schöpflin Aladár, majd hozzáteszi: ” Minden pesszimisztikus eszmélkedése mellett szerette az embereket és az életet, mint napfényes tájkép horizontján néhány sötét felhőfoszlány, olyanok voltak az ő pesszimista gondolatai. Ismerte és megértette a szenvedést, az élet tragédiáit megragadó emberi együttérzéssel tudta formába kötni, de végső eredményben derült lélek volt. Igaz, hogy derültsége nem volt teljesen naiv, leküzdött szenvedésen át jutott el hozzá, de mégis lényegéhez tartozott.”
Gárdonyi Géza, született Ziegler Géza magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja 1863. augusztus 3-án született Gárdony-Agárdpusztán és 1922. október 30-án hunyt el Egerben.
GÁRDONYI GÉZA: ÉNEK A HOLDHOZ
– Kingyesi emlék. –
Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelid nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
A mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd forditja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.
A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. – reá jósággal nevetve, –
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.
Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békeangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szivem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
…Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.
