„Szegény ember volt az Év. / Volt tizenkét gyereke: / kilenc fia, három lánya. / S szűken volt a kenyere.” Ezen a héten a 33 éve elhunyt Gazdag Erzsi mesés versét ajánljuk.
Gazdag Erzsi versein nemzedékek nőttek fel és nőnek fel. Életében több állomás is volt; egy ideig fizikai munkából is élt, volt laboráns, gyógyszertári technikus, gyógynövénybegyűjtő, de újságíróként is tevékenykedett, majd 1961-ben a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár munkatársa lett, ahol nyugdíjazásáig dolgozott.
Fiatalkori barátságot kötött Weöres Sándorral. Első kötetét Pável Ágoston segítségével jelentette meg 1938-ban, Üvegcsengő címmel. Ez a kötet egyaránt tartalmazott felnőtt, illetve gyermekverseket, később főleg utóbbiakat méltatta Weöres Sándor a Nyugat hasábjain, és ezekre figyelt fel Kodály Zoltán is, aki többet megzenésített közöttük. Barátságuk hatására kezdett egyre inkább a gyermekek felé fordulni.
„Éljetek tisztán és bűntelen, szolgáljátok az embereket, Vas megye és Szombathely polgárait. Szeretettel foglalkozzatok azzal a maroknyi író-alkotó művésszel, akik itt élnek köztünk, köztetek” – a kórházban fekve nagy betegen ezeket a gondolatokat jegyeztette le.
Gazdag Erzsi Budapesten született 1912. november 14-én Sebesi Erzsébet néven és 1987. február 9-én hunyt el Szombathelyen.
GAZDAG ERZSI: SZŰKESZTENDŐ – BŐESZTENDŐ
Szegény ember volt az Év.
Volt tizenkét gyereke:
kilenc fia, három lánya.
S szűken volt a kenyere.
Elunták a koplalást.
Így szólt egy nap Január:
– Legidősebb fia vagyok,
rám férne a munka már!
Könnye hullt az Esztendőnek.
(Mit tehetett egyebet?)
A maradék rozslángjából
sütött egy kis kenyeret.
Hóból subát szabatott.
Bocskort jégből varrt neki.
Búcsúzáskor gyönggyé fagytak
szakállán a könnyei.
Alighogy a kilincs csattant,
s megzörrent a rozzant zár,
apja elé lépett fia,
a második, Február.
– Eresszen el édesapám
a világba engem is!
Megkeresem a magamét
ezután már magam is.
Ez is elment. Kulacsába
patakvizet merített.
S a hátára egy kis vékony
hókabátot terített.
Márciuson volt a sor már,
a mosolygós kamaszon.
Úgy szökött el, búcsú nélkül
egyik esős hajnalon.
Április csak fütyörészett,
hetyke szóval feleselt.
Mindent fitymált, lebecsmérelt,
lekicsinyelt, kevesellt.
– Édes fiam – szólt az apja.
– Szűk neked a mi házunk.
Elmehetsz, ha kedved tartja,
míg visszajössz, megvárunk.
Május arca irult-pirult.
– Én is mennék, jó apám!
Aranyhaját szél borzolta,
úgy ment Április után.
Június sírt, sóhajtozott.
Kék szemében bánat ült.
Nem mert szólni az apjának,
a szobába menekült.
– Lányom, lányom, gyenge lányom,
te is elhagysz, érzem én.
Menj, tán vár a jószerencse
túl a házunk küszöbén!
– Nem szívesen megyek én el,
de egyebet mit tegyek?
Mért fogyasszam a keveset,
a falatka kenyeret?
Július is búcsút intett.
Augusztus is messze jár.
Szegény Év csak egyre vénül.
Keze reszket, feje fáj.
Elhagyják a gyerekei.
Szeptember is útra kelt.
Három fia otthon van még.
Többi új otthonra lelt.
Titokban már azt reméli:
– Ez a három megmarad.
De egy napon gondol egyet
Október is, s elszalad.
Utána fut a November.
December is menekül.
Vénségére az Esztendő
maga maradt, egyedül.
Ám egy napon ajtó zörren.
Ismerős hang beköszön.
Legidősebb fia jött meg,
s vele jött a friss öröm.
Sorra jönnek, sorra mennek
fiai és lányai.
Látogatják unokái,
a hónapok napjai.
Nevetik a régi gondot
a gondtalan unokák.
S csipegetik a kalácsból
a nagy szemű mazsolát.
