„Ám, hogy a zord ég hirtelen enged, / s fellege nyíltán ömlik a napfény, / éneke buggyan: csókot igérő, / angyali tiszta, mennyei nektár!” Jékely Zoltán egyszerű, megindítóan szép verse az élet szépségének és az elmúlás elfogadásának tiszteletének példája.
Jékely Zoltán bebizonyította, hogy a maga útját képes járni és az apjánál is nagyobb költő lett. Verseiben a „nyugatos” valamint az erdélyi magyar költészet hagyományait elevenítette fel. Ő maga „életrajzi szerkezetű, folyamatos énregénynek” nevezte költészetét. „Versírásra leggyakrabban valami fájdalom élménye, állapota vagy emléke indít” – mondta. Jékely mesterei Reviczky Gyula, Krúdy Gyula, Ady Endre, Kuncz Aladár és Kosztolányi Dezső voltak. Jékely munkásságának egyik elengedhetetlen motívuma volt a haláltudat és az élet ciklikus megélése. Verseiben ezek olyannyira elevenek, mint amennyire szomorúak és elégikusak, halálfélelemmel teljesek. A tél küszöbén című gyönyörűen egyszerű, s mégis mélyen elgondolkodtató verse egyszerre szól az élőkről és a már elhunytakról, a múltról, a jelenről és a jövőről: „S a Temetőkert és a November / hallja s nem érti: honnan e bízás”.
Október 31-e a kelta eredetű halloween ünnepe, azaz a kóbor lelkek éjszakája, november 1-je mindenszentek ünnepe, november 2-a halottak napja a keresztény világban. Mindenszentek (latinul: Festum omnium sanctorum) a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja, a protestantizmus az elhunytakról emlékezik meg ilyenkor. Az ezt követő halottak napja fokozatosan vált egyházi ünnepből az elhunytakról való általános megemlékezéssé.
JÉKELY ZOLTÁN: A TÉL KÜSZÖBÉN
Ül a bogáncson a sárga csicsörke,
félszeme lopva az égre tekinget,
másik a földre pillog ijedten.
Ám, hogy a zord ég hirtelen enged,
s fellege nyíltán ömlik a napfény,
éneke buggyan: csókot igérő,
angyali tiszta, mennyei nektár!
S a Temetőkert és a November
hallja s nem érti: honnan e bízás,
e hihetetlen lelkierő, a tél küszöbén is,
e cseppnyi madárban?
(1961. november)
