„S van egy ember. Mesevilágba jár, / Nagy álmodó, de jobb százannyinál, / Szemébe néz csak, – aztán mitse kérdez, / Kézenfogja és nem nyul a szívéhez,” Ezen a héten a 140 éve született Kaffka Margit gyönyörű versét ajánljuk.
Kaffka Margit tanárként próbált megélni, de nem érezte jól magát a bőrében mindaddig, míg rá nem ébredt írói és költői hangjára és a Nyugat munkatársa nem lett. Versek című első kötete 1903-ban jelent meg, amelyet viszonylagos időkihagyásokkal több vers is követett. Az „elit” irodalmi élet idegen számára, gyakran (iróniával kevert) ön- és környezetfeltáró személyességbe fordultak az ügyei: „Rólam azt hiszi, hogy ismer? A verseimen keresztül? De ez csak az ünnepi élet – és itt úgy körülvesz a hétköznap minden lelki nyomorúsága, hogy már nem hiszek a verseimnek és az orgonaillatnak, amiben születtek.” Azonban az alig 38 évet megélt Kaffka Margit kitartó volt, költészete és regényei révén emelkedett a 20. századi magyar irodalom élvonalába.
Egyedi látásmódjáról és helyéről Kaffka Margit művészi fejlődése című dolgozatában Radnóti Miklós így fogalmaz: „Móricz kitűnően fogalmazza meg a különbséget, mely a (másféleségben rejlik. Férfi és nő között a különbség nem a pszichológiai alkotóelemek számában, hanem mértékében van. Másféle a lélek beállítottsága. A képiességek különös használata és más-más tereken való használata a döntő. A magatartásban van a különbség.”
Kaffka Margit 1880. június 10-én született Nagykárolyban és 1918. december 1-jén hunyt el Budapesten.
KAFFKA MARGIT: FÁRADT EMBEREK
Van egy leány, – csak a mesébe él, –
Mondják, – nem is különb a többinél.
Elszállt fölötte édes, röpke mult,
Siratni vágyott, – kacagni tanult…
Ám akik szánakozni jobb szeretnek,
Sehogysem tetszik a jó embereknek,
Fürkészik arcát reggel, – látni vágynak
Könnyek nyomát, virrasztott éjszakákat,
S a vigalomba ha elfárad estve,
Föléhajolnak az álmára lesve,
Összesúgnak a bölcs, jó nénikék:
„- Hajh, a régit, – most is szereti még!”
S van egy ember. Mesevilágba jár,
Nagy álmodó, de jobb százannyinál,
Szemébe néz csak, – aztán mitse kérdez,
Kézenfogja és nem nyul a szívéhez,
Elmúlt szerelmet sohsem emleget,
Kímélve, félve kerül egy nevet,
– Nagynéha kérdi meg: – „Nyugodt egészen?
Hisz tudtam én: meg fog gyógyulni szépen, –
Hisz mondtam én, hogy el fog múlni, lássa,
A beteges, az ideges varázsa, –
Rámfigyel? Ő rá gondol? Úgy-e nem?!”
– Súgja a lány: – „A régit szeretem!”
(1903)
