„Gondolj reám és messze útjainkra, / s mondd, ki lehet, aki e verset írta” Ez a hét a nagyoké, kiket soha nem feledhetünk; az Egy kézre vágyom című verssel Radnóti Miklós, Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső halálára emlékezünk.
Mit is írhatnánk november első hetén, amikor olyan nagyszerű emberekre (és nem mellesleg költőkre) emlékezünk, akik mindig velünk vannak? Lehet, nem gondolunk rájuk, nem olvassuk verseiket minden nap, mégis gazdagabbak vagyunk általuk minden nap.
Tóth Árpád (1886. április 14. – 1928. november 7.), Kosztolányi Dezső (1885. március 29. – 1936. november 3.) és Radnóti Miklós (1909. május 5. – 1944. november 9.) más-más élet- és művészi utat járt be, nem is szükséges őket összehasonlítani. Ezek a művészek a két világháború közötti, illetve a 2. világháború alatti magyar szellemi élet krémjének tekinthetők, akik a korszerű gondolkodás és a humanizmus tekintetében is az európai értelmiség élvonalába tartoztak. „Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett, / akárcsak én itt, most rád gondolok, / s akármi vagy, versekkel ünnepellek.” Kosztolányi Egy kézre vágyom című verse az 1916-ban megjelent Mák című kötetében jelent meg, abban a Mákban, amelyről 1917 februárjában a Nyugatban így ír Tóth Árpád:
„Az olvasó pedig hálásan és meghatottan szívja magába a minden mérgek legédesebbjét és legdrágábbját, a kábító és vigasztaló költészet isteni narkotikumát, melynek a jelen kötet szerzője egyik legfinomabb keverője. Vizsgáljuk meg, mily módon vegyíti mákonyát?
A lírai költészet, úgy gondolom, legigazabb megnyilvánulásaiban mindig fájdalmakból fakadt s a derű és a bölcsesség legnagyszerűbb lírai kifejezései is alig egyebek, mint nagy szenvedések intervallumai vagy epilógusai. S különösen áll ez az újabb idők lírájára, mert egyre több és tudatosabb a bánat. Modern korunk tragikus vívmánya, hogy a fájdalom is egyre tökéletesedik, újabb és újabb bánat-találmányaink támadnak s a költészet, mely ősi és szent szemérmetlenséggel a tömeg elé viszi ezeket a fájdalmakat, egyre különösebb és komplikáltabb módon teszi ezt…”
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: EGY KÉZRE VÁGYOM
Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok,
s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.
Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha, ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után.
Most a kezed kell – nincs kéz a világon
mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.
Gondolj reám és messze útjainkra,
s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?
