„A kancsal emlék szépítsen tovább, / mint hold, mely a felhőkön oson át / s széthordva megbocsátó mosolyát / ezüstté bűvöl minden pocsolyát.” Elhunytaink emlékére a 82 éve meghalt Kosztolányi Dezső versét ajánljuk.
Talán elég is Hegedüs Géza néhány gondolatát felidézni ahhoz, hogy megértsük Kosztolányi kései költészet:
„Ötvenegy éves korában rák ölte meg.
Végső versei a halálvárás és a halálfélelem remekművei.
Ezek zárják le a játékosságában is mindig szorongó művészetet. De ebben a szorongásban ugyanakkor könnyedség és báj is volt. És ez a költészetvarázs egyben menedéket is adott a szorongások ellen.
Ezért is olyan sok olvasónak kedvenc költője Kosztolányi: pillanatnyi feledést ad a lét fenyegetései ellen.”
Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én született Szabadkán és 1936. november 3-án hunyt el Budapesten.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: KÖNYÖRGÉS AZ ITTMARADÓKHOZ
Ha meghalok majd, mélyre ássatok,
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.
Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.
Önváddal és mérgekkel olykoron
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.
Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szűnös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.
De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.
Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.
A kancsal emlék szépítsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át
s széthordva megbocsátó mosolyát
ezüstté bűvöl minden pocsolyát.
(1934)
