A szenvedély lehet éppoly káros, mint amennyire hatékony. Kosztolányinak a szenvedély többet jelentett a megélt bódulatnál, számára a gonosz édessége volt.
Kosztolányi Dezső és unokatestvére, Csáth Géza életében egy generációkon átívelő trauma okozta a szenvedélyek iránti érdeklődés alapját. Kosztolányi a művészettel és az írás szerteágazó stílusaival próbált távolságot tartani, Csáthnak ez nem igazán sikerült. Mindketten használtak drogokat, Kosztolányi viszont képes volt a mértékletességre. Számára a szenvedély nem kizárólag külső befolyásoltságot jelentett.
Mi most a szenvedély? „Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva, / akár a gyémánt, a rubin s zafir.” A szenvedély jóval több, mint a vágy egy elérhetetlen érzés után, a szenvedély rabul ejt és fogva tart, reményt ad és titkokra vigyáz. A szenvedély nemcsak káros. Annak ellenére, hogy a szenvedély betegségbe torkolhat, káros és olykor elfogadhatatlan hatással van némelyekre, bízzunk magunkban. Kosztolányi bízott, és megírta, mit jelen számára a szenvedély valódi ereje. Ezen a héten a világirodalom egyik legszebb patikus versét, Kosztolányi Dezső Mérgek litániája sorait ajánljuk mindenkinek.
Kosztolányi Dezső: Mérgek litániája
Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
csendben susognak hozzám, mint a sír.
Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
akár a gyémánt, a rubin s zafir.
Az ópium volt első ideálom,
az álom, az én altató arám,
csak rám lehell és az enyém, mi drága,
enyém lesz Kína, Tibet és Japán.
Lihegve néztem ódon patikában
az atropin megcsillanó levét.
Bús kedvesünk szemébe álmokat lop,
s sötét szeme az éjnél feketébb.
Szeretem a tápláló s gyilkos arzént,
mert vézna arcunk tőle gömbölyül,
és éltető rózsás lehelletére
az élet és a halál leng körül.
Fejfájasztó homályos délutánon
az antipyrin-hez esedezünk.
Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül,
és óriási lesz pici kezünk.
A koffein komoly, nyugodt barátunk,
mélységek kútja, bölcsek itala.
A veronál vén gyermekek dadája,
a morfium az örök éjszaka.
A nikotin zavart füstfellegében
keleti lázak fátyola remeg.
Az alkohol gyógyítja életünket,
ezt a fekélyes, óriás-sebet.
Hogy integetnek, hívnak és üzennek,
ha bánatoktól bong a beteg éj:
az éjjeliszekrényünkön alusznak,
és hallgatásuk is zokog, zenél.
Simák, szelídek s szörnyű gyilkosok mind,
olyan kicsik és mégis oly nagyok.
Oly mozdulatlanok. S faló ölükben
egy túlvilági lángvihar ragyog.
Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
Komor nevük imába foglalom.
Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
mint átkomat és örök bánatom.
(1935)
