„Hajoljatok meg a tomboló sors előtt, / mert az ő hatalma zabolátlan, örök. / Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet” Ezen a héten a 136 éve született Kosztolányi Dezső gyönyörű versét ajánljuk.
Kosztolányi 1907-ben megjelent Négy fal között című első verseskötetét Ady ironikus kritikával fogadta – ez a kritikus szemléletkülönbség egész ismeretségükre kihatott -, Kaffka Margit azonban nemcsak várakozással a jövőt tekintve, de pozitív visszhanggal is írt a Nyugatban a kötetről:
„Egészben véve haszon és nyereség nekünk Kosztolányi, akiről újabban néhány prózai dolgozata révén derült ki, hogy komoly és öntudatos esztéta. Ami a kötetét illeti – túlságosan is sok vers van benne. Igen, azt akarja ez jelenteni, hogy legkevesebb harmincat egészen el kellett volna hagyni. A „gyilkosok”-ért meg kellene őt fenyíteni. De mindez csak rendezésbeli hiba. Mert rossz verset, kérem szeretettel, minden „verstanáló” tanál, óh, jaj, de mennyit! Különbség csak az, hogy az ügyesebbje nem nyomatja ki, sőt le se írja. – Mégiscsak a jó versei teszik a poétát.”
Kosztolányi Dezső költő, író, műfordító, a Nyugat nemzedékének egyik meghatározó alakja Szabadkán született 1885. március 29-én (virágvasárnap) és Budapesten hunyt el 1936. november 3-án hunyt el Budapesten.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SORSUNK
Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
bánat és csalódás nem fér a szivéhez.
Nézd a természetet, mint vál elmulásra,
minden egyes ősszel lassan hervadozva
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa.
S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra
s édes a lemondás: az élet torz-arcát
redőosztó kézzel mosolygósra váltja,
vérezve vesződünk viharzajos tusán,
míg végre a halál karján elalélunk
s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,
a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.
Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,
mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet
s ravatalod ormán kárörvendve röhög.
Leteper a földre dühös küzdelemmel,
vasmarokkal legyűr a fekete sírba.
A temető minden kövére az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva!
