„Van-e hiábavalóbb dolog az írásnál? / Az embernek fia bámulja a világot, belelát a retikülökbe, / rúzsok, szempillaspirál, óvszer, müzliszelet, csodás érem, / kesztyű, szerelmeslevél, mobil, mobiltöltő, vállról indítható rakéta.” Ezen a héten az 51 éve született Lackfi János versét ajánljuk.
Lackfi szerint a humor felszabadít, s sokszor őszintébb és jobb, ha nem vesszük magunkat annyira komolyan.
Verseit, mesék, novellák és prózák veszik körül. Ír a felnőtteknek, gyerekeknek és fordít. Elnyerte többek közt a József Attila- és a Prima Primissima-díjat.
Lackfi János A hiábavalóságról című verse a Magvető Kiadó Szép versek válogatásában jelenik meg idén nyáron.
Lackfi János 1971. május 18-án született Budapesten.
LACKFI JÁNOS: A HIÁBAVALÓSÁGRÓL
A cipőpucolásnál van-e hiábavalóbb dolog?
Az ember jól kifényezi, előtte lecsupálja róla a sarat,
azután alaposan megkenegeti bolti szent kenetekkel,
felkent cipővel vág neki a világnak, előbb, ahogy nagyapjától
tanulta, köpéssel meg is homályosítja, ronggyal
fényesíti kicsit, fényesíti még, fényesíti még,
hadd sisteregjen, csak legvégül ragyog fel az irreális
világosság, felhők mögül kikecmergő nap, de mi haszna,
kilépve ócska kis pár csepp eső elég, a cipőt itt is, ott is
koszfoltok petyegtetik, iménti fénye hova lett már.
Bizony mondom nincs a cipőpucolásnál hiábavalóbb dolog.
Van-e hiábavalóbb dolog a sportolásnál?
Az emberfia koloncokat emelget, hergeli izmait, zsemlékké,
cipókká, fonott kalácsokká gyúrja, mind erősebb és erősebb
lesz, elharapja a vasat, tövestül szaggatja ki a fát,
szétmorzsolja a követ, fél kézzel emelgeti a székeket,
ágyakat, asztalokat, elvontatja a kamionokat,
karja erejével összedönti a toronyházat, és ha evvel végzett,
fogja magát, és nekiesik embertársainak, gyúrja-gyömöszöli
azokat is, míg végül mindenkit legyőz, és ő nem lesz a legerősebb.
Fémeket akasztanak a nyakába, dobogó tetejére állítják,
s ott is marad, mígnem egy másik ember annyira megerősödik,
kigyúrja magát, hogy végül erősebb lesz emennél, legyőzi,
és kezdődhet az egész elölről.
Bizony mondom, nincs hiábavalóbb dolog a sportolásnál.
Van-e az evésnél hiábavalóbb dolog a világon?
Az embernek fia gürcöl, dolgozik látástól vakulásig,
majd elmegy a bőségnek áruházába, és ott teletömi
bevásárlókocsiját arca verejtékének ellenértékével,
megveszi más állatok feldarabolt testét, mirigyváladékaik
erjesztett tömbjét, megveszi a halálra zúzott gabonából
sütött, kelesztett étkeket, megveszi zöldségek és gyümölcsök
leszüretelt, kipréselt, eleven húsát, hozzá ledarált füveket, fűszereket,
ínyét ezekkel csiklandoztatja, őrli, rágja, nyálával elegyíti
mindazt, mit drága pénzen szerzett, szemét guvasztja, háját
növeszti, porhüvelye mind gömbölyűbbre duzzad, mígnem
a halál elmegy bevásárolni, és szupermarketjében kiválasztja
ezt az embert, kosarába rakja, kasszánál lepittyenti,
férgekkel megeteti.
Bizony mondom, nincs hiábavalóbb dolog az evésnél.
Van-e hiábavalóbb dolog az írásnál?
Az embernek fia bámulja a világot, belelát a retikülökbe,
rúzsok, szempillaspirál, óvszer, müzliszelet, csodás érem,
kesztyű, szerelmeslevél, mobil, mobiltöltő, vállról indítható rakéta.
Belelát a szívekbe, fájdalomcsillapító, szerelem, harag,
düh, veszélyes hulladék, atombomba, rúzs, pirosító,
egy havi fizetés, befizetetlen csekkek.
Belelát a házfalak mögötti létbe, vágódeszka, fregoli,
babaágy, tükör a plafonon, kések és villák,
sodrófák és klopfolók, veszekedések, visszerek,
pattanások és borzongások, megalázások és önkívületek,
harag és tektonikai munka, rejtett vulkánok és rejtett telérek,
egyszer használatos poénok és rozsdás kapcsolatok,
véres emlékek és édes emlékek, fűszeres bor és kézigránát.
Az ember leül egy asztalhoz, papírt és tollat ragad,
egybetorlaszt mindent, amit látott, számítógépbe pötyögi,
megfogalmazza a világ összetevőit, nitrites pácsó,
csontról mechanikusan lefosztott emberhús, bőrkepép,
mélység, magasság, támpillérek, tartószerkezetek.
A papírt később összegyűjtik, begyújtáshoz használják,
a pixelek szétrajzanak és új rendben összeállnak,
jön valaki, és ír valami egészen mást, sokkal frissebbet,
sokkal divatosabbat, amit megint letöröl valaki vagy
begyújt vele, mire megint valaki más valami egészen mást ír,
ugyanabból a negyvenelemű karakterkészletből tömörülnek össze
világhírű és ismeretlen művek, dilettantizmus és zsenialitás.
Bizony mondom néktek,
nincs semmi hiábavalóbb dolog, mint az írás,
nincs semmi hiábavalóbb az ég alatt és a föld felett.
