„Boldog, ki megbékélve a világgal, / Csillag helyett beéri jó parázzsal.” Mennyire ismerjük költészetét, gondolatainak és érzelmeinek líráját? Madách Imre Életbölcseség című verse egyszerre vidám, buzdító és bölcselkedő, a jövőbe tekintő.
Madách Imre neve összeforrt nemzeti irodalmunk egyik legnagyobb drámai alkotásával, Az ember tragédiája című művével, talán pont ezért még ma is sokan tekintik „egykönyvű” írónak, sőt újra és újra felmerül: nem csak fő műve szerzőjének, de az egyetlen igazán remekbe sikerült alkotása is.
Pedig Madách költőként kezdte; egyetemi hallgatóként az alakuló reformkori magyar irodalomban 1840-ben jelent meg első, Lantvirágok című kötete. Noha életében kevés műve jelent meg nyomtatásban, líráját ma már új, a kort és művészetét ismerő szempontok szerint értékeljük. Tudjuk, hogy Madách költői mivolta állandó küzdelemben állt a család boldogságát kereső férfival, a nyilvánosságra vágyó, nagy becsvággyal bíró íróval és a lángoló politikussal. Életbölcsesség című versében ezek a konfliktusok, csalódások, örömök és vágyak mind felvillannak, majd a biztos pontig elvezetnek: „Boldog, ki megbékélve végzetével,/ Élvezni tud a perc költészetével.”
Ezen a héten az 1823. január 20-án (keresztelője január 21-én volt) született Madách Imre Életbölcseség című művét ajánljuk mindenkinek. (Madách Imre a régi magyar helyesírást használta még a vers írásakor.)
MADÁCH IMRE: ÉLETBÖLCSESÉG
Az ifjú lélek ha világba lép,
Mint nap, fényárban lát mindent körében,
Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,
Miről lopott sugár reng gazdag ékben.
Boldog, ha megbékélve a világgal,
Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.
Az ifjú lélek ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.
Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.
Az ifjú lélek ha világba lép,
Csillagnak tartja a lány szerelmét,
Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,
Míg eszmél s porban látja istenségét.
Boldog, ki megbékélve a világgal,
Csillag helyett beéri jó parázzsal.
Ki is gondol, függvén a hókebel
Kéjhalmain, hogy csontváz van alattok?
Csontvázzá lesz minden gyönyör, ha azt
Hideg kebellel végig boncolátok.
Boldog, ki megbékélve végzetével,
Élvezni tud a perc költészetével.
