„Hogy is vagyunk csak? Hát ugye télen / Az ördögé lett függő, lánc, karék? / Űres fiókomat hiába kémlem, / Hogy hátha egy telet kifutna még.” Ezen a héten a 87 éve elhunyt Móra Ferenc versét ajánljuk.
A költő Móra Ferenc című értekezésében dr. Preszly Lóránd így ír:
„Móra Ferenc irodalmi működése korszakunk irodalmának integráns része. Élete a magyar írók és költők sajátos sorsával azonos. Küzdelemben, nélkülözésben gazdag, színt, álmot és reményt szikkasztó robotmunka, amelyben még a leghívőbb és a legbizakodóbb is elfelejti az élet zamatját.
Móra Ferenc tudott mégis újra és újra erőre kapni, tudott újra és újra hinni, tudott újra és újra álmodni. Szemérmesen tudta takargatni azt, ami ott benn — a legmélyén — fáj. „Én a befelé síró fajtából való vagyok” — hangoztatta, kifelé pedig bőkezűen szertehintette álomkorsója színes, csillogó aranyhumorát.”
A 20. századi magyar próza kiemelkedő alakja 1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán és 1934. február 8-án halt meg Szegeden.
MÓRA FERENC: SZÁMVETÉS
Hogy is vagyunk csak? Hát ugye télen
Az ördögé lett függő, lánc, karék?
Űres fiókomat hiába kémlem,
Hogy hátha egy telet kifutna még.
Fiam, itt hasztalan kaparsz, sepersz,
Nincs benne más, csak egy-két félbe-vers,
Elszáradt szegfüvek halott pora –
Liszt, amelyből nem lesz kenyér soha.
De hallga! halkan muzsikál az óra
Hüvös szobánknak mállatag falán –
Anyóka, kedves, hallgassál a szóra:
Minékünk óra nem is kell talán.
Nekünk nem üt az ugy se már delet,
Nekünk már így is, ugy is este lett,
S ha éj, ha nap csak búra alkalom,
Hát adjuk el az órát, angyalom.
Az olvasódnak ezüst a keresztje,
Szivárványt játszó gyöngyház a szeme,
Bölcső felett és kórágyon keservbe
Sok éjet átvirrasztottál vele!
Sok könnyűd szentelé meg értem is,
Könyörgő sóhajod én értem is,
De az ég messze s az éhség közel,
Fiam, add tán az olvasód is el!
Nézd, nem leszek fösvényebb én se, mint te:
Vedd ezt a dús lombú ezüstbabért,
Vidám barátok fűzték fürteimre
Tapsos viharban szárnyaló dalért.
Kiittuk rég az élet tűz-borát,
Mind elmaradt: taps, vídámság, barát –
Ér egy hasáb fát minden levele,
Az ószereshez menjetek vele!
Hogy a jegygyűrűnk? Számoltam már én is,
Hogy a mai világban mennyit ér
E keskeny karikácska, melybe mégis
Az egész tündérország belefér.
Jaj, a tündérek szárnya hogy kihullt!
De azért ugye, szép is volt a mult?
Nem, a jegygyűrűnket még nem adom,
Nála aranyabb szívű angyalom!
Ládd, olyan szépen kiterveltem én ezt,
Hogy jegygyűrűnknek haszna hogy leszen:
Majd jönni fog egy csillagoltó télest
S az élet hivatalát leteszem.
Nem szólok semmit és nem szólsz te sem,
Csak átöleljük egymást csöndesen
S együtt aludni át a nagy telet,
Abból vegyen Panka szemfedelet!
(1920)
