„S ha semmiről sem vennék tudomást? / Mennék előre, biccentve jobbra-balra: / kezicsókolom, szervusz, szia.” Ezen a héten a 74 éve született Nádasdy Ádám elgondolkodtató versét ajánljuk.
Nádasdy Ádám a megszemélyesítés költője – olvashatjuk Nyírj a hajamban c. kötetének ajánljójában. Minden fontos dolog – a magány, a szerelem, a küzdelem – hirtelen személlyé változik verseiben, és minden személyből fogalom lesz.
Jelképek erdeje helyett most párás trópusi őserdőkön, árapály-mosta partokon át vezet a versek útja. Olyan idegen tájakon, amiket csak hasonlatokkal tehetünk otthonossá.
Nádasdy Ádám a csendes elfogadás és kérdésfeltevések költője. Amilyen tisztelettel fordul Shakespeare, Dante művei felé, úgy érinti a személyes lét kérdéseit. Csak olvasni kell.
Nádasdy Ádám Budapesten született 1947. február 15-én.
NÁDASDY ÁDÁM: ÚTBAN A KÖZPONT FELÉ
S ha semmiről sem vennék tudomást?
Mennék előre, biccentve jobbra-balra:
kezicsókolom, szervusz, szia.
Meddig jutnék? Lenne-e pofám?
Ha visszaköszönnek, az ő bajuk.
Mennék előre, hajló sás között.
Nem kell érdemi reakció, nem tudok
betérni asztalukhoz. Mind szomszédok,
szevasztok, jónapot. Nézzem az arcokat?
Az utat már tudom, bemagoltam a leckét.
A portás előtt (legfőképp!) merev nyakkal
kell elmenni, nehogy kérdezzen bármit is.
Azt válaszolnám: a Központba, persze.
Ott kell lennem, énrám számítanak.
Lehet, hogy nem számítanak, de arról
most hirtelen nem vennék tudomást.
