„Az alkony végső nyilait kiszórta, / Szélben ringott sok halvány tavirózsa;” Ezen a héten a 122 éve elhunyt Paul Verlaine gyönyörű költeményét ajánljuk.
„Verlaine szómágiájának és rímvarázsának nem is lehet ellenállni – írja Hegedűs Géza. – Hangja azonban sohasem az értelemhez szól. A zene és a színek káprázata olyanfajta gyönyöruséget, olykor egyenesen mámort ígér, aminek semmi köze a gondolati tartalmakhoz. Ennél líraibb lírát alig lehet elképzelni. Véleményekben azonban senki se tarthat vele, mivel nincs is valódi véleménye.”
A versek önálló életet élnek, miután a fordító kezébe kerülnek? Nem hiszem, mert bár Szabó Lőrinc fordítása más, mint Térey Jánosé, Verlaine szimbolista törekvései, zenei dallamkövetése kitűnik minden változatban, ahogy Térey fogalmaz az Érzelmes séta a „legolvadékonyabb és legéteribb” költemény. (Paul Verlaine Szaturnuszi költemények című kötete, Térey János fordításában, átdolgozott, felfrissített kiadásban 2016-ban jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában.)
A mindenkinél fegyelmezettebb Mallarmé által is költészet királyának kikáltott Paul Verlaine 122 éve, 1896. január 8-án hunyt el Párizsban.
PAUL VERLAINE: ÉRZELMES SÉTA
Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett,
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszinű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd
és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a fűzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát
s a nap nyilait, melyek bíborozták –
a sok rózsát, elfödte, csöndesen,
a sok nagy sápadt rózsát a vizen.
(Fordító: Szabó Lőrinc)
PAUL VERLAINE: ÉRZELMES SÉTA
Az alkony végső nyilait kiszórta,
Szélben ringott sok halvány tavirózsa;
Nagy nádi rózsák, mind hallgatagon,
Fájón ragyogtak a csöndes tavon.
Magam kószáltam, sebemtől tüzelten
A tóparton, hol a kicsiny füzesben
Ködfolt idézett megszomorodott
S tejszínű képű, roppant fantomot:
Sírása, mint az őszi réce hangja,
Ha szárnycsapással társait riasztja
A kis füzesben, hol sebem tüzét
Magam hurcoltam; leszállt a sötét,
S eltűnt a nap, mely nyilait kiszórta,
Sűrű lepelbe bújt sok tavirózsa
Halvány hullámok közt hallgatagon,
Nagy nádi rózsák a csöndes tavon.
(Fordító: Térey János)
