„tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, – / csak messze vagy! Túl három vad határon.” Ezen a héten Radnóti Miklós fájdalommal telt gyönyörű vallomását ajánljuk.
Radnóti kései verseinek állandó motívuma, visszatérő dallama és mindent átható zenéje az a költői szólam, amely a halál tudatából és bizonyosságából született. Radnóti költészetében mindinkább szerepet kapott a sirató, a költői rekviem. A mesterek és barátok távozását gyászoló rekviemek mellett sorra írta búcsúverseit: gyönyörű vallomásokban tárta fel érzelmeit feleségének, Gyarmati Fanninak.
1944-ben, a munkaszolgálatból küldött képeslapján Radnóti még ezt írta feleségének: „Legutóbbi lapomon írtam Neked, hogy nagyon Veled leszek a házassági évfordulónkon, úgy is volt, és köszönöm Édes az együtt töltött kilenc évet. (…) Nagyon hiányzol Édes Egy.” Ám a következő évfordulót a költő már nem érhette meg, meggyilkolták, az asszony sosem látta újra a férjét. Fanni 9 évig volt Radnóti hitvese, de 102 éves korában bekövetkezett halálig hűséges volt hozzá, soha többé nem keresett társat magának.
A 107 éve, 1909. május 5-án született Radnóti Miklós feleségének, Gyarmati Fanni nyelvtanárnak írt szerelmi vallomását és egyben búcsúversét ajánljuk.
RADNÓTI MIKLÓS: LEVÉL A HITVESHEZ
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, – remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.
(Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember)
