„Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. / Az éjtől reggel, a nappaltól este, / A színektől, ha szürke por belepte” A 126 éve született Reményik Sándor gyönyörű versét ajánljuk.
Reményik Sándor a két világháború közötti erdélyi irodalom kiemelkedő alkotója. A konzervatív költő átszellemült magatartása és metafizikai sóvárgása a múltban keres menedéket, miközben elkülönülésről, a „korszerűsödés” szándékáról és gondjairól is vallomást tesz. A tanácstalanság és az útvesztés az erdélyi költőkre jellemzően Reményiknél is megjelenik.
Az 1890. augusztus 30-án Kolozsvárott született költő egyszerre szólal meg a humanizmus, a természetszeretet és a filozófia alapkérdései iránti vonzalom: „Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. / Az éjtől reggel, a nappaltól este, / A színektől, ha szürke por belepte”. Csoda, hogy hiszem: Erdély költői közül ő az egyik, aki a legtöbb szívet meghódítja?
REMÉNYIK SÁNDOR: MI MINDÍG BÚCSUZUNK
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
(1920)
