„E mozdulatlan, néma szerelem / A jót s a rosszat most is együtt állja. / S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk: / Az emberbőrbe bújt Halál kaszája.” Ezen a héten a 81 éve elhunyt Reményik Sándor gyönyörű versét ajánljuk.
Reményik Sándor maga az erdélyi hangulat. Ahogyan Havasi feszület című verseskötetében jellemzik, vívódó, magányos költő volt, aki a magyar impresszionista líra, a transzszilván szellem kiemelkedő képviselője volt. A kisebbségi lét súlyos feltételei között is az erdélyi hagyományokhoz: nyelvhez, kultúrához, történelemhez „tíz körömmel való ragaszkodásra tanított. E kötetben Reményik természeti líráját ismerheti meg az olvasó.
Kosztolányi Dezső így írt a Végvári álnéven publikáló költőről: „Népszerűsége művészi szempontból is érthető. Mozgalmas és mozgató képzelete van, egészséges megjelenítő-képessége és ízlése, mely megóvja attól, hogy mint költő visszaéljen a helyzetével, arra törekszik, hogy – szerényen és nemesen – csak a maga érzéseivel hasson.”
Reményik Sándor 1890. augusztus 30-án született Kolozsváron és 1941. október 24-én hunyt el Kolozsváron.
REMÉNYIK SÁNDOR: ÖRÖK SZERELEM
Egy bükk és egy fenyő.
Úgy összeforrtak ők,
Ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
Egymást halálig híven szeretők.
A bükk a nő,
A fenyő tán a férfi.
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
Ölelő karjaival átaléri.
Úgy látszik, mintha reáomlana,
Pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
S övezi csendes napfény-glória
A vihar ellenébe szegülőket.
Így öredtek meg:
Egy örök ölelésben.
Ölelkeznek a törzsek, koronák,
Ölelkeznek a gyökerek a mélyben.
Mikor kezdődött ez az ölelés?
Ez volt a növekedésük célja, iránya?
Egymáshoz simult itt már hajdanán
Két Isten ültette pici palánta?
S ahogy a törzsük hatalmasodott:
Úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
Törzsüket bronzzal ötvözte körül
A felkelő és lemenő nap.
E mozdulatlan, néma szerelem
A jót s a rosszat most is együtt állja.
S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
Az emberbőrbe bújt Halál kaszája.
