„Ahogy mi magunk? Mire fölocsúdtam, / Már elslisszolt mellettem, átlépte a küszöböt.” Ezen a héten a 6 éve elhunyt Térey Jánosra emlékezünk.
„Azt szoktam mondani, hogy a költészet a szükséges fölösleg: az a bizonyos kulturális kincs, ami nélkül boldogan él az emberek milliárdjainak zöme. Viszont azok a kevesek, akik szemük előtt tartják a verset, ugyanúgy boldogok vele, mint más a kártya- vagy a futballszenvedélyével, mind a mai napig. A regény erős állítás a világról, mondja Spiró. A vers pedig elsősorban erős érzelmi-érzéki benyomást ad. Közlés, ami – paradox módon – van, hogy a zenéjével hat leginkább. Kifejezetten csiszolt és formált, sűrített és tömörített, evidenciaszerű irodalom. Referencia, azaz tükrözött valóságdarab, aminek ad az ember egy formát. Ahogyan ezt a formát megképzi a szerző – például amivel díszíti, és amit elhagy belőle –, ahogyan benne van az egyénisége és a beszélt nyelve, attól vers egy vers vagy regény egy regény” – olvashatjuk Térey János Szükséges fölösleg című interjúkötetében.
Térey János Jelenés című verse az Alföld 58. évf. 1. sz. számában (2007. január) jelent meg először.
Térey János magyar író, költő, drámaíró, műfordító 1970. szeptember 14-én született Debrecenben és 2019. június 3-án hunyt el Budapesten.
TÉREY JÁNOS: A JELENÉS
Aznap nem mentem messze, csípett a hideg.
Parabola-antennák tányérja figyelt
A cselédlakások hátsó udvarában;
Egyetlen utasával befutott az a sárga busz is,
Mely a völgybeli, sűrű élethez kapcsolja a kastélyt.
Igen, legvégül megnyilatkozott
A hámló oldalú ékszerdoboz,
Az unalomnak ez a fellegvára;
Aznap kiderült: átjárhatóak vagyunk.
Egy öregember-arcú öregasszony
Várt rám az East Block ajtaja előtt. Akadémista,
Ahogy mi magunk? Mire fölocsúdtam,
Már elslisszolt mellettem, átlépte a küszöböt.
Hozzám hajolt. Lehelete kénes volt, a pupillája
Óriás, obszidián-fekete. Ruhája rendes. Ő maga
Tetőtől talpig gyanús. Azt hitte, szálloda,
Úgy tudta, itt intenzív kényeztetés folyik.
Ki akart venni egy csinos szobát.
Egy szép szobácskát, panorámával
A takaros platánteraszra! Keze már a kilincsen.
Udvariasan jeleztem, bármi, csak nem szálloda,
Kaszárnya és falanszter keveréke
Inkább. Nincs tagfelvétel, asszonyom.
De ő nem tágított. Mondta, megvárná a főnököt.
És a teakonyhában leült. Elkezdte tépkedni
Kontyba font haját, szaporodtak
A galambősz hajcsomók a hamutál mellett.
Gondoltam, ki kéne tennem a szűrét, de
A poklot láttam szemében: az otthon-keresés
Eszelőjét. Így aztán elnémultam, hogy jövök én ahhoz.
Úgy döntött, örök bútordarab lesz.
Mostantól a teakonyhában ül.
