„A nő: tetőtől talpig élet. / A férfi: nagyképű kísértet.” Kedveskedő hang, gyöngédség, játékosság és talán egy parányi áhítat. Ezen a héten a 102 éve született Weöres Sándor örök érvényű remekművét ajánljuk.
Tiszták a körvonalai ezeknek a szavak segítségével elénk rajzolt képnek. Az úgynevezett szerelemi líra Weöres Sándor költészetéből sem hiányzik, ezt példásan mutatja Rongyszőnyeg 143-as számú verse: „A nő: mindennel pajtás, eleven, / csak az aprózó észnek idegen.” A másik nemhez való viszonyában egyrészt kedveskedő hang, gyöngédség, a költőnél elmaradhatatlan játékosság és némi naiv hit jellemzi, másrészről a gyöngéd becézés, enyhén gonoszkodó, de szemet is gyönyörködtető játékosság és a testiség jelenlétének kettőssége uralkodik.
Weöres A teljesség felé című írásának a Nő és férfi részében így vall:
„A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója; a nőnél: maga az élet.”
„Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé: a nő, mint egy puha melegség, száll a végső, puha, meleg fészekbe.”
WEÖRES SÁNDOR: A KÉT NEM
143
A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi — akár bölcs, vagy csizmavarga —
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék közt jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él — vagy tán csak élni látszik —
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.
