„Ami a fő: légy őszinte magadhoz; / s ebből következik – mint napra éj –, / hogy másokkal sem leszel kétszínű.” A Hamlet című dráma számos gondolattal gazdagítja olvasóját. Vajon miből táplálkozott a mű szerzője, a 405 éve elhunyt William Shakespeare?
405 éve, 1616. április 23-án halt meg Stratford-on-Avonban William Shakespeare, az újkor legnagyobb drámaírója. Bár sokat beszélünk Shakespeare zsenialitásáról – nyelvezetének gazdagságáról, szereplőinek időtlenségéről, történeteinek egyetemességéről és költészetének szépségéről – és értékéről, ritkábban esik szó a legnagyobb eredményéről: az embert körülvevő rejtélyről. Shakespeare hatalmas kérdőjelet hagyott maga után: a kérdőjel pedig számos kérdést vet fel mind a mai napig. Egy biztos: nélküle ma szegényebb lenne a világ.
William Shakespeare 1564. április 23-án született Stratford-on-Avonban. Apja kereskedő, kesztyűkészítő, a város tekintélyes polgáraként polgármester is volt néhány évig, anyja, Mary Arden nemesi család lánya. Nem tudjuk, a költő mit tanult, hogyan élt gyerekkorában, valamennyit biztos tudott latinul, akkor minden iskola e nyelvre épült. 18 évesen megnősült, a nála nyolc évvel idősebb Anne Hathaway-t vette el. A dolog sürgős lehetett, hisz néhány héten belül lányuk született. Később még két gyermekük lett, de akkori megélhetési forrásuk a mai napig nem ismert.
Az bizonyos, hogy Shakespeare-t 1586-ban vadorzásért elítélték, a büntetés elől elhagyta a várost, s csak majd harminc év múlva tért vissza. Talán hajós vagy kereskedő volt, esetleg Itáliában is járt, olaszul biztosan olvasott – sok mindent félreértve. Legtöbb vígjátéka valószínűleg ennek hatására játszódik olasz környezetben.
1589-ben bukkant fel Londonban, a színielőadások alatt a nézők hintóit és lovait őrizte. Következő státusa „contaminator” azaz dramaturg volt, a benyújtott drámákból előadható anyagot szerkesztett. Ezután statisztált, majd kisebb szerepeket játszott, végül írta őket. Az 1590-es évektől az 1610-es évek elejéig színész, rendező, színigazgató volt, de elsősorban drámaíró.
Szonettjei kéziratban terjedtek az irodalmat kedvelők közt – bár csak 1609-ben adták ki őket. Azt sem tudjuk, valójában hány drámát írt, mert a hivatalos kánonban szereplő 37 darab közül valószínűleg jó pár vagy nem az ő alkotása, vagy csak végső formába öntötte mások műveit. Ilyen a VIII. Henrik, a Titus Andronicus, a Periklész. A Sir Thomas Moore-t négy szerző közösen írta, s gyanítható, hogy mely részletek származnak Shakespeare-től.
A két veronai nemes vagy a Cymbeline sem éri el a nagy drámák színvonalát, de a nevével fémjelzett művek közül legalább 25 hiteles, s megjelenésük óta a műfaj csúcsait jelentik. A gyengébbek kollektív munkák lehetnek, de a nagy művek mindenképpen az övéi.
Műveinek sorrendjét, keletkezésük időpontját csak hozzávetőlegesen lehet meghatározni. Első korszakában olaszos komédiákat (Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy, Lóvátett lovagok, A két veronai nemes) és történelmi darabokat (VI. Henrik I-III. rész, III. Richárd) írt. A második a Rómeó és Júliával kezdődik, ide tartozik a Sok hűhó semmiért, a Szentivánéji álom, a Windsori víg nők, az Ahogy tetszik, a Minden jó, ha a vége jó, A velencei kalmár; a királydrámák közül a II. Richárd, a János király, a IV. Henrik I-II. része és az V. Henrik. A százéves háborút s a rózsák polgárháborúját érezhetően udvari elvárásra idézte fel.
1599-1601 közt ismét nem tudni róla, fő pártfogóját, Essex grófot politikai perben kivégezték, Francis Bacon filozófus börtönbe került – lehet, hogy Shakespeare is így járt. Ám 1601-ben már ő a Globe igazgatója és résztulajdonosa, és ekkor írta az Antonius és Cleopatrát, a Julius Caesart, a Coriolanust, s nagy tragédiáit: a Hamletet, a Lear Királyt, az Othellót és a Macbethet, s a fanyar humorú Vízkeresztet.
1603-ban, I. Erzsébet halála után Anglia és Shakespeare is komorabb lett, ekkor írta a végletesen keserű Athéni Timont, a Szeget szeggel történetét korrupcióról és hatalomról, a Troilus és Cressidát a homéroszi kor elzüllött hőseiről. Utolsó művei: a Téli rege, a Cymbeline s A vihar, megbékélést hirdetnek. Az utóbbi hőse, Prospero már sem varázsolni, sem bosszút állni nem akar.
Bár témáit nem ő találta ki, az innen-onnan összegyűjtött alakok és történetek Shakespeare tolla alatt egységes és eredeti művé állnak össze. Ókori tárgyú darabjai Plutarkhoszra épülnek, vígjátékai olasz novellákból és nemzetközi vándor-anekdotákból állnak össze. Az angol reneszánsz dráma első szerzője Thomas Kyd volt, tőle is tanult sokat, de főleg Christopher Marlowe-tól. A Bárd feltételezett társszerzőjének számított Sir Francis Bacon; Christopher Marlowe; Edward de Vere, Oxford grófja és William Stanley, Derby grófja is. Shakespeare 1611-13 körül hazatért Stratfordba, ahol földet vásárolt, ekkor már felesége és fia nem élt, két lánya családot alapított. Ötvenkettedik születésnapján halt meg.
Darabjait súgópéldányok és lejegyzett előadások alapján adták ki, 19 jelent meg kvartó (negyedrét) alakú kis kötetekben. Színésztársai, John Heminge és Henry Condell 1623-ban a folió kiadásban 36 darabot adtak ki. Drámáit nem ő rendezte sajtó alá, s egyik szövege sem hiteles. Elbeszélő költeményei, a Vénusz és Adonisz, s a Lukrécia meggyalázása hitelesek, ezek a reneszánsz epika jelentős alkotásai.
Szerzőségéről ma is vita folyik, sokan valamely arisztokratát vélik az igazi alkotónak. Szerb Antal szerint ennek „alapja az a konok sznobizmus, amely nem hajlandó feltételezni, hogy a világirodalom legnagyobb drámáit grófnál alacsonyabb rangú ember is szerezhette. Pedig Homérosz sem volt gróf, s még Goethe sem vitte annyira.”
Életművével Shakespeare segített egy olyan színházi forma létrehozásában, ahol minél többen látogatták az előadásokat, annál több pénzt keresett a szerző és az előadógárda. Így nemcsak létfontosságú lett a közönség érdeklődésének felkeltése és fenntartása az általa elmondott történetekkel, hanem az is elsődlegessé vált, hogy az emberek odafigyeljenek magukra a darabokra.
Shakespeare legismertebb alakjai archetípusok: a habozó Hamlet, az élvhajhász Falstaff, a féltékeny Othello, a hatalomvágyó Macbeth, a naiv Lear, a képmutató III. Richárd, a vitéz V. Henrik, a bölcs Prospero. Világa a végtelenre nyílik, szabályokat nem ismer, hatása egyetemes a mai európai kultúrára.
Darabjait „nézni és olvasni kell, mert nélkülük sokkal szegényebb lenne a világunk” – írja Hegedűs Géza.
