„Korányi Sándor fényes példa, hogy egy szellemi alkat mint talál rá arra a darab természetre…” 150 éve született Korányi Sándor báró, belgyógyász, akadémikus, a funkcionális diagnosztikai szemlélet bevezetője, akit a legnagyobb magyar belgyógyászként is emlegetnek.
Dr. Korányi Sándor báró 1866. június 18-án született. Orvosdinasztiából származott: nagyapja, a még Prágában született Kornfeld Sebald Szabolcs vármegyében praktizált, a család nevét ő magyarosította Korányira. Apja, Korányi Frigyes medikusként vett részt az 1848-49-es szabadságharcban, majd a kiegyezés utáni korszak egyik legkiemelkedőbb orvosa, akadémikus, az egészségügyi reformok egyik kidolgozója és megvalósítója lett, aki érdemeiért bárói rangot kapott.
„Korányi Sándor fényes példa, hogy egy szellemi alkat mint talál rá arra a darab természetre, melyet csak ő közelíthet meg s az érdeklődés új formái hogy bővítik ki ismereteinket. Van valami egy tudós természete és elmélete közt, amit előelméletnek lehetne nevezni. A tényekbe még nem kapaszkodott bele, de már felismerhető rajt az elmélet dinamikai váza, mint egy mértani alakban a kristályosodás szelleme. Korányi Sándor azért nagy tudós, mert előelméletei termékenyítőek és magasabbrendűek; felfedezései már csak a magától értetődő adó, mellyel a természet ezeknek az előelméleteknek hódol.” (Németh László: Korányi Sándor)
Korányi Sándor a családi hagyományokat követve 1888-ban szerzett orvosi oklevelet, de már hallgatóként demonstrátor, majd gyakornok volt a kórbonctani tanszéken. Több külföldi tanulmányutat is tett, ahol elsősorban élet- és kórtani vizsgálatokat folytatott. Az orvosi pályát 1889-ben apja belgyógyászati klinikáján kezdte, emellett egy évig helyettes tanárként élettant adott elő az Állatorvosi Főiskolán. 1893-ban idegkórtanból habilitált, majd a Stefánia Gyermekkórházban, 1895-től az István kórházban dolgozott, ugyanabban az évben lett adjunktus az I. belgyógyászati klinikán, ahol 1897-től rendkívüli egyetemi tanárként oktatott. 1909-től az újonnan létrehozott III. számú belgyógyászati klinika iskolateremtő igazgatója volt, egészen 1936-ig, amikor – hetvenedik életévének betöltésekor – nyugdíjazták, intézményét megszüntették.
A 19. század végére az orvostudományban mindinkább érvényre jutott az a felfogás, hogy az ember egészségi állapotát elsősorban szervezetének működéséből lehet megítélni. Korányi mondta ki, hogy bármilyen fontos is az anatómiai diagnózis, a döntő mégiscsak az, hogy a szervezet kompenzációs mechanizmusa mennyire képes eleget tenni alapvető feladatainak. A természettudományok fejlődésével lehetővé vált a funkcionális orvosi szemlélet és a pontos kémiai-fizikai meghatározások összekapcsolása az elemzésben, a diagnosztizálásban és a gyógyításban. Ennek az irányzatnak Magyarországon Korányi Sándor lett a legkiválóbb képviselője.
Az elsők között alkalmazott fizikai-kémiai módszereket az orvoslásban, alapvető kutatásokat végzett a vesebetegségek terén. A vesék koncentrálóképességének vizsgálatához bevezette a vizelet fagyáspontcsökkenésének mérését, amit később az egyszerűbb fajsúlymérés váltott fel. A korszerű veseélettan és -kórtan nemzetközileg elismert alakja lett, felfedezte az egészséges és beteg veseműködés törvényszerűségeit, a veseelégtelenség fogalmát elsőként ő határozta meg.
Az akkoriban népbetegségnek számító tbc-t már nem csupán kórházi kérdésként, hanem társadalmi problémaként fogta fel, melynek megoldása túlnyúlik az orvosi szakmán. A húszas években ő kezdeményezte a betegség elleni BCG-oltásokat. Foglalkozott a szív ritmuszavarainak kórtanával, felismerte a cukorbetegek vércukor-növekedésének kompenzáló szerepét.
Iskolateremtő tanáregyéniség volt, olyan tanítványokkal, mint Bálint Rezső, Haynal Imre, Hetényi Géza, Magyar Imre, Rusznyák István, módszerét klinikai vezetőként ők vitték tovább. Korányi Sándor a Magyar Tudományos Akadémiának 1915-ben lett levelező, 1935-ben tiszteleti, majd 1937-ben rendes tagja. Szintén tagjává választotta a hallei Leopoldina Német Természettudományi Akadémia, illetve tiszteletbeli doktorává avatta számos egyetem, köztük Breslau (Wroclaw), Lyon, Szeged, Pécs és Athén.
Számos bel- és külföldi folyóiratban publikált. A központi idegrendszer tipicus diagnosztikája és Az ideggyógyászat alapvonalai című tankönyvek szerzője, a Belgyógyászat kézkönyvének, a Magyar Orvosi Archívumnak, az Orvosi Hetilapnak és a Pallas Nagy Lexikonának is munkatársa volt.
1944. április 12-én Budapesten hunyt el. Az akkori Ludoviceum utca, ahol klinikája állt, ma az ő nevét viseli. Emlékét őrzi az évente megrendezett Korányi Sándor Hipertónia-Nefrológia nap.
