„A gyermek világa azért a csodák világa, mert nincsenek benne csodák: még a lehetetlen is lehetséges.” 85 éves lenne dr. Ranschburg Jenő pszichológus, aki pályája során lehetőleg mindig a tiszta, közérthető fogalmazásra törekedett.
Ranschburg Jenő 1935. december 19-én született Budapesten. A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán 1961-ben diplomázott, majd az ELTE pszichológia-magyar szakát is elvégezte. 1961-63-ban Velencén, aztán Budapesten, a kőbányai kisegítő iskolában volt gyógypedagógiai tanár. Innen az MTA Pszichológiai Intézetébe került munkatársnak, 1965 és 1977 között pedig az ELTE Pszichológiai Tanszékén adjunktus, majd docens volt. Innen ismét a Pszichológiai Intézetbe vezetett az útja, ahol 20 éven keresztül tudományos osztályvezető volt. 1997-ben vonult nyugdíjba, de 2002-től a Szolnoki Főiskolán tanított, 2007-től a Károly Róbert Főiskola emeritus professzora volt.
„Jó az, ha a gyermeknek minden gondolatát lesik, és még ki sem mondta, máris minden óhaja teljesül? Véleményem szerint nem. A gyermek, akinek nincs módja szívből vágyakozni valami után, mert mindent megkap, mielőtt a kívánság határozott formát öltene benne, nem ismeri meg azt a tiszta örömet, amit az ajándék jelent, és igazán értékelni sem lesz képes a tárgyakat, amelyek körülveszik őt.” (Ranschburg Jenő: Rögök az úton)
„Az agresszió olyan, mint a fregolikabát: ha kifelé fordítom, erőszak, ha befelé: szorongás.”
Több tudományos tisztséget is betöltött, többek között volt a Magyar Pszichológiai Társaság főtitkára és a Magyar Pszichológiai Szemle rovatvezetője is. Tagja volt a Nemzetközi Pszichológiai Társaságnak és a Nemzetközi Fejlődéslélektani Társaságnak, 1992-től 1996-ig az Országos Gyermekvédő Liga elnökeként tevékenykedett.
Fő kutatási területe a fejlődéslélektan, a szocializáció, a klinikai gyermeklélektan, a fejlődési pszichopatológia volt. Szellemi elődeinek, mestereinek Binét Ágnest, Mérei Ferencet, Radnai Bélát, valamint Kardos Lajost tartotta. Ez utóbbi inspirálta arra, hogy pályája során lehetőleg mindig a tiszta, közérthető fogalmazásra törekedjék. Okfejtéseit, a gyermekekkel, a családdal, a szocializációval kapcsolatos nézeteit, véleményét mindig úgy közvetítette, hogy azt a laikus, az átlagolvasó, néző is könnyűszerrel megértse. Méltán volt népszerű a televízióban futó Családi kör szakértőjeként, majd a Mesterkurzus előadójaként.
„De hol a határ, amelyen túllépve a jogos büntetésből egyszerre csak „családon belüli erőszak” válik? Fogadjuk el, egy atyai pofon nem erőszak; büntetés csupán, a lelkiismeretes szülő neveli gyermekét. És két pofon? Vagy három? Esetleg a nadrágszíj vagy a fakanál? Szeretném, ha az olvasó elhinné nekem: nincs ilyen határ. A gyermek fizikai bántalmazása – akárcsak a felnőtté – mindig erőszak, még akkor is, ha a legjobb szándékkal történik és látszólag hatékony. (Azért írom, hogy látszólag, mert a nevelés célja nem az, hogy a gyerek – rettegve a fizikai fájdalomtól – engedelmeskedjék, hanem az, hogy megértse és átélje cselekedeteinek helyességét vagy helytelenségét.)” (Ranschburg Jenő: A család és az erőszak)
A tudományos ismeretterjesztést mindig is szívügyének tekintette, a családi és iskolai gyereknevelés témakörében számos cikket jelentetett meg a különböző szak- és napilapokban, folyóiratokban, s emellett szerte az országban tartott előadásokat, vezetett tanfolyamokat a pedagógusok számára.
Több könyve is megjelent, amelyek közül a legismertebbek a Félelem, harag, agresszió, a Személyiségünk titkai (Popper Péterrel), A nő és a férfi, a Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban , a Jellem és jellemtelenség, A meghitt erőszak, a Rögök az úton: egyén és család, a Szülők könyve, a Gyerekségek címmel pedig saját verseiből adott közre válogatást.
„Mit vár a tanár például akkor, amikor beírja a gyermek ellenőrzőjébe: „Tisztelt Szülő, gyermeke az órán fecsegett, és társait zaklatta!”
Az óra alatti fegyelem kialakítása a pedagógus feladata, ezt ott és neki kell megoldania. A beírás nem más, mint burkolt felszólítás arra, hogy tessék otthon megbüntetni vagy megverni a gyereket, mert én nem tehetem meg. Ugyanezen az alapon, a szülő is beírhatná a gyermek ellenőrző könyvébe: „Tisztelt Tanárnő! Vacsoránál idétlenkedett, és nem akarta megenni a kelkáposztát!”
Nyilvánvaló e pedagógiai felelősség áthárításának a lehetetlensége. Végül is az szokott történni, hogy család és iskola együttesen a pszichológusra igyekszik hárítani a nevelési gondok megoldását. Nagyon sok gyerek kerül ma úgy pszichológiai rendelésekre, hogy pszichésen nem szenved semmilyen komoly zavarban, csak a felnőtt környezet – iskolában vagy családban – rosszul tűri a gyerek viselkedését, és nem vállalja nevelési feladatainak megoldását. Ez a helyzet azért káros, mert a gyerek személyiségfejlődése szempontjából – különösen, ha semmi baja sincs – nem ártalmatlan az a tudat, hogy „engem pszichés zavarral kezelnek”. Emellett a pszichológus sem képes arra, hogy a család és az iskola helyett oldja meg a nevelési feladatokat. Továbbá ezek a gyerekek elveszik a helyet azoktól, akik valóban valamilyen pszichés zavarban szenvednek, és pszichoterápiás kezelésre szorulnak.
E gondolatsornak az a lényege, hogy a család és az iskola alkalmas a gyermek nevelésére és a felmerülő pedagógiai kérdések megoldására. E kérdéseket és konfliktusokat keletkezésük helyszínén kell és érdemes megoldani, s ezt a feladatot a gyermekek érdekében valamennyiünknek vállalnunk kell.” (Ranschburg Jenő – Popper Péter: Személyiségünk titkai)
A fejlődéslélektan kutatásában és oktatásában végzett munkásságáért, a gyermekek védelme érdekében folytatott tevékenységéért 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. 2006-ban Budapest díszpolgára lett, 2009-ben Prima Primissima-díjat kapott, 2010-ben a Hazám-díjat vehette át.
