Első próbafelvételén lesújtó vélemény született róla, miszerint sem játszani, sem énekelni nem tud, táncolni is csak egy kicsit. Fred Astaire minden idők legkiválóbb, műfajt teremtő táncos színésze volt – művészi öröksége és egyéniségének hatása filmjein keresztül ma is él.
A tánc története a filmvásznon vele kezdődik – mondta egy alkalommal Fred Astaire-ről Hollywood másik táncos filmcsillaga, Gene Kelly. Fred Astaire felülemelkedett a gravitáción; Gene Kelly a föld felett szárnyalt. Astaire volt a szellem, Kelly a hús. Astaire volt a könnyed elegancia megtestesülése, Kelly a férfias atletikusságé. Astaire a ruhafogast vitte táncba, Kelly az esernyőjét. Astaire számára a tánc a vízszintes érzelmek függőleges kifejezése volt, Kelly számára az én kifejezése. Astaire egyszerűvé tette a táncot, Kelly edzésként fogta fel. Noha a filmtörténészek örök riválisként emlegetik őket, ők mélyen tisztelték egymás egyéniségét és színészi és tánctudását. (via Carrie Rickey)
Fred Astaire 1899. május 10-én született egy osztrák emigráns sörkereskedő fiaként, Fred Austerlitz néven anyakönyvezték. Négyévesen tánctanulásra fogták, hogy nővére, Adele partnere lehessen, bár erre semmi hajlandóságot nem mutatott. A testvérpár eljutott a Broadway-ig, ahol a rivaldafény nővérére vetült, Fred csak a humoros számokat táncolta vele. Ekkor készültek első próbafelvételei, lesújtó eredménnyel: az ítélet szerint sem játszani, sem énekelni nem tud, táncolni is csak egy kicsit – összességében nagyon gyatra.
Amikor 1932-ben nővére férjhez ment egy brit főnemeshez, Astaire mindent egy lapra tett fel, és Hollywoodba költözött. Első filmjében szó szerint csak átsuhant a filmvásznon, de az 1933-as Leszállás Rióban mindent megváltoztatott. Bár csak mellékszerep jutott neki a szintén kezdő Ginger Rogers társaságában, közös ének-tánc számuk bombasiker lett. A páros ezután már főszerepeket kapott, kicsit bugyuta, de látványos és szórakoztató filmjeikre tódult a közönség. Astaire a negyvenes években sok nagy sztárral forgatott, mint Eleanor Powell, Rita Hayworth, Judy Garland, de egyikkel sem jött létre újra az a varázslat, mint Gingerrel.
1946-ban – miután a Kék ég című filmben „lejátszotta” őt Bing Crosby – bejelentette visszavonulását, két évig csak családjával és a versenylovakkal foglalkozott. 1948-ban a Húsvéti parádé című filmben erőtől duzzadva ugrott be a lesántult Gene Kelly helyére, és ezzel aratta pályafutása egyik legnagyobb sikerét. 1949-ben speciális Oscar-díjat kapott a musical művészetéhez nyújtott hozzájárulásáért; a díjat stílszerűen Ginger Rogers adta át. Ugyanebben az évben Charles Walters rendezésében jelent meg a Táncolj a Broadwayn!, amelyben George és Ira Gershwin zenéjére táncolt és énekelt Ginger Rogersszel.
Az 1951-es Királyi esküvőben Fred Astaire nemcsak egy ruhafogast „visz táncba” és pörget meg jónéhányszor, a film másik legendás jelenetében túláradó boldogságában körbetáncolja a szobát padlótól plafonig – egy olyan korban, amikor a számítógépes trükk még tökéletesen ismeretlen volt.
1954-ben meghalt rajongva szeretett felesége, és ő munkába temette bánatát. 1968-ban a Warner Brothers felkérte Francis Ford Coppolát, hogy egy régi vágású musicalt forgasson Fred Astaire-rel, ez lett a közönség előtt sajnos megbukott Szivárványvölgy musical, amelyben Astaire egy ír csavargót játszik.
A látszólag nem öregedő színész a hatvanas-hetvenes években meglepő jellemábrázolási képességről is tanúságot tett – a Pokoli torony című filmért 1974-ben megkapta a legjobb mellékszereplőnek odaítélt Oscar-díjat. A tánccal 72 évesen hagyott fel, de azért hat év múlva még együtt ropta Gene Kelly-vel, bár szavai szerint ez csak mozgás volt. 1980-ban elvett egy nála 45 évvel fiatalabb, de a versenylovak iránti szenvedélyében osztozó zsokénőt, és a házasság – minden várakozásra rácáfolva – kitartott Fred Astaire 1987. június 22-én bekövetkezett haláláig.
Nála sokoldalúbb előadót máig sem találni, elegáns és könnyed táncáról még a klasszikus balett nagyjai is úgy vélekedtek, hogy az „maga a megelevenedett ritmus”. Énekesi képességeiről megoszlanak a vélemények, kellemes, de átlagos hangjáról ő maga sem táplált illúziókat. Hiányosságait azonban a hangszerelés és személyisége palástolta, Irving Berlin, George Gershwin, Cole Porter mind írtak neki örökzöld dalokat.
Sztárként szokatlanul szerény és természetes volt. Magánéleti botrányairól – ilyenek nem lévén – soha nem cikkezett a sajtó, végrendeletében pedig megtiltotta, hogy filmet készítsenek róla. És ami a legfurcsább, a filmvásznon klakkban-frakkban pompázó színész saját ruhatárában egyetlen ilyen ruhadarab sem szerepelt.
