„A boldogság olyan, mintha vizet akarnál megtartani a tenyeredben.” Michelangelo Antonioni olasz rendező filozófiai gondolatokat megfogalmazó filmjei lemondó hangulatúak ellenére is felemelőek, örök tanúságokkal bíróak.
„A filmalkotás maga az élet… Személyes életem nem szűnik meg a film forgatása közben, sőt éppen akkor válik a legelevenebbé” – vallotta a múlt századi filmművészet egyik legnagyobb alakja, Michelangelo Antonioni olasz rendező, aki száz éve, 1912. szeptember 29-én született.
Pályáját olyan remekművek jellemzik, mint a Napfogyatkozás, a Vörös sivatag, a Nagyítás, a Zabriskie Point vagy a Foglalkozása riporter; hosszú beállításai, lassú ritmusú vágásai iskolát teremtettek.
Ferrarában született, majd a Bolognai Egyetemen közgazdaságtant hallgatott, de jobban vonzotta a színház és a film, emellett kiváló teniszező volt. Végzése után Rómában lett filmkritikus, de a lap főszerkesztőjével, Benito Mussolini fasiszta diktátor fiával támadt vitája miatt elbocsátották. Ezután Roberto Rossellini és Luchino Visconti számára írt forgatókönyveket. Rendezői pályafutását a második világháború után élesen társadalomkritikus dokumentumfilmekkel kezdte.
Hazatérése után A Pó népe címmel készített dokumentumfilmet szegény halászokról. Első önálló játékfilmjét, az Egy szerelem történetét 1950-ben rendezte, ekkor már eltávolodott a neorealizmustól: a történet éppoly rejtélyes, mint későbbi alkotásai, és már akkor alkalmazta a folyamatos kameramozgatást. Az áttörést 1955-ben a Velencei Filmfesztiválon díjazott A barátnők hozta meg számára, mellyel 1955-ben a velencei filmfesztiválon Ezüst Oroszlán díjat nyert. Első igazán fontos filmje azonban a Kiáltás című lélektani dráma volt, amelyet már a rá olyannyira jellemző lassú kameramozgás, hosszú beállítások fémjeleznek.
Saját formanyelvét az 1959-es A kalandban teremtette meg, és ebben rendezte először múzsáját, a remek színésznőt, Monica Vittit. Kettejük munkakapcsolata 1980-ig öt filmet eredményezett.
Az elidegenedést boncolgató, hosszú vágásokkal teli műnek gyakorlatilag nincs cselekménye, bemutatóján a nézők tombolva tiltakoztak. Alkotása az 1961-ben forgatott, hasonló stílusú Az éjszaka Jeanne Moreau-val és Marcello Mastroiannival a főszerepben elnyerte a berlini fesztivál Arany Medvéjét. A történet a Napfogyatkozással bővült trilógiává. Első színes filmje 1964-ben a Vörös sivatag volt, amelyben már a főhős és a sivár környezet kapcsolata dominált.
A közönség körében legnépszerűbb műve az 1967-ben Angliában a Julio Cortázar elbeszélése nyomán készült Nagyítás, számos feledhetetlen megoldással: a néma teniszjelenet, a végtelen tér ábrázolása, a véletlenül leleplezett légyott fotóiból fokozatosan előbukkanó bűntény felismerése, a fojtogató csend és az éles zajok kontrasztja. Ennek fotós hőse egy képén bűntény nyomait véli felfedezni, de nyomozása közben a bizonyítékok eltűnnek, és végül sem ő, sem a néző nem tudja, mindez valós volt-e, vagy a fantázia játéka. Erre utal a híres zárójelenetben a labda nélküli „teniszezés”, amelyet a maszkos nézők fejüket forgatva követnek.
A siker nyomán Antonionit Hollywoodba hívták, itt készült 1970-ben az amerikai álom megsemmisülését illusztráló Zabriskie Point, az emlékezetes sivatagi szerelmi jelenettel és kiváló zenékkel. Az amerikai diákmozgalmakról, a hippikről valaha készült egyik legjobb alkotást, melyben a Grateful Dead, a Rolling Stones és a Pink Floyd zenéje szerves részévé válik a képsoroknak. A film két fiatal civil főszereplője saját nevén szerepelt, a dialógusokat első forgatókönyvírói munkájaként Sam Sephard jegyezte. Antonioni öt évvel későbbi filmje, a Foglalkozása riporter hőse egy szállodai szobában talált holttesttel cserél személyiséget, de mint kiderül, az illető fegyvercsempész volt, így menekülnie kell, és végül utoléri a halál. A zárójelenet egyetlen kilencperces, hang nélküli beállítás, ahol a lassan mozgó kamera „beszéli el” a tragédiát.
Szüntelen kísérletező kedvére jellemző, hogy a nagyok közül elsőként fedezte fel a videofilmet, így készült 1981-ben Az oberwaldi titok, amelynek ötletét Jean Cocteau A kétfejű sas című drámája adta. Később még videoklipet is készített az olasz rocksztárnak, Gianna Nannininek. A rendező 1982-ben forgatott Egy nő azonosítása című alkotása kemény kritikákat kapott, és a pénztáraknál is megbukott. A kudarc nem szegte Antonioni kedvét, olyan új területek felé nyitott, mint a videotechnika, és még klipet is rendezett.
Antonioni 1985-ben agyvérzést szenvedett, 2007. július 30-án bekövetkezett haláláig jobb oldalára bénán, beszédre szinte képtelenül kellett élnie. Ő továbbra is dolgozott, bal kézzel írt, festett, testbeszéddel kommunikált, és megadatott neki, hogy 1995-ben a német Wim Wenders segítségével még egy filmet forgathasson, ez a szeretet iráni vágyról szóló, poétikus A felhők felett. A rendezőt, akit kétszer jelöltek Oscar-díjra, az amerikai filmakadémia 1995-ben életmű Oscar-díjjal tüntette ki. Ekkor mondta el a kitüntetés történetének legrövidebb beszédét, egyetlen szava a „Köszönöm” volt. 1996-ban a francia Becsületrend lovagja lett.
Betegen, túl kilencvenedik életévén sem pihent. Egyik utolsó munkája a Michelangelo tekintete című képzőművészeti dokumentumfilm volt, a halála évében bemutatott rövidfilmjében az erotika és a szerelem témáját dolgozta fel. 2007. július 30-án halt meg Rómában. Szomorú érdekesség, hogy egy napon hunyt el a filmművészet másik nagy legendájával, a svéd Ingmar Bergmannal.
Antonioni magát „a kevesek rendezőjének” nevezte, joggal. Filozófiai gondolatokat megfogalmazó filmjei lemondó hangulatúak, sötétek és mégis felemelőek, elidegenedve élő, magányos, kiürült kapcsolatokban vergődő hősei hiába vágynak a tiszta érzelmekre, képtelenek szót érteni a másikkal. Mindezt nem is annyira a szavak, mint inkább a felvevőgép lassú mozgása, a belső rezdüléseket érzékeltető, érzékeny pásztázása, hosszú beállítások „mondják el”. Számos rendezőre hatott, egyebek között Jancsó Miklós, Jim Jarmusch, Tarr Béla és Michael Haneke művészetére is.
