„Képzeljünk el egy képeskönyvet, amelynek minden oldalán ugyanaz a fotó díszeleg … minden egyes oldalán… verőfényes déli nap, makulátlan, felhőtlen, derült, élénk kék ég… minden oldalon… ” Tom Wolfe Vérzivatar című regényét nem hiába jellemzik az új Amerika nagyregényeként.
Miami. Kemény hely. Egy kubai polgármester. Egy fekete rendőrkapitány, egy bevállalós riporter és a Miami Herald félénk újságírója, egy szexmániás fehér pszichiáter és az ő szépséges latin nővérkéje, egy pornó-függő milliárdos, és persze a „gyűjtők”, akik percek alatt képesek pár milliót elverni kortárs képzőművészetre. Fekete dílerek, kubai zsaruk, orosz szexturisták és amcsi előkelőségek. Felpörgetve, összerázva, és az utolsó cseppig ránk öntve. Ez Tom Wolfe új regénye.
Tom Wolfe 1932-ben született New Yorkban. A Yale Egyetemen doktorált, majd különféle újságoknak és magazinoknak írt.
A hatvanas években feltűnő „új zsurnalisztika” egyik elméleti megalapozója és jelentős képviselője. Egyéni szóalkotásokkal, stilizált nyelvezettel, de metsző pontossággal tudósít Amerika új társadalmi jelenségeiről, amelyeket az európai olvasó is mindinkább megtapasztalhat.
Társadalmi-kulturális érdeklődése az előző évezred utolsó és az új évezred első évtizedében is töretlen, s a nagyregény műfaját dickensi érzékkel újítja meg. Az Én, Charlotte Simmons a már megszokott mélyreható kutatásokon alapul, amelyeket mintegy négy éven át folytatott Amerika elitegyetemein.
Az Athenaeum Kiadónál megjelent művei: Amerikai kapcsolat (2002), Talpig férfi (2004), Én, Charlotte Simmons (2007), Vérzivatar (2014)
Tom Wolfe: Vérzivatar
(részlet)
December volt, aminek Miami Beach-en gyakorlatilag nincs meteorológiai jelentősége. Képzeljünk el egy képeskönyvet, amelynek minden oldalán ugyanaz a fotó díszeleg … minden egyes oldalán… verőfényes déli nap, makulátlan, felhőtlen, derült, élénk kék ég… minden oldalon… trópusi napsütés, amely a fehér hollónak számító gyalogosoknak tömzsi, sötét, absztrakt formájú árnyékot rajzol a járdára… minden oldalon… az Atlanti-óceán végtelen látképe, amely esetben a végtelen az, amit az ember akkor lát, amikor minden második háztömb után, egy bizonyos szögben átkukucskál a csillogó, rózsaszínes-vajsárgás árnyalatú társasháztornyokon, amelyek falként állják el a ragyogó tengerre való kilátást a tájékozatlan bámészkodók elől, akik azért jönnek Miami Beach-re, mert azt hiszik, majd egyszerűen csak lehajtanak autóikkal a partra, és máris láthatják a strandot, a tétlenül heverő napozószékes–napernyős embereket, a homokot nyaldosó hullámokat, s a szikrázó, fel-felfénylő óceánt, amely tökéletes, 180 fokos ívben terül el a látóhatáron… ha az ember épp jó tempóban kukucskál minden második háztömb után, akkor egy keskeny, vékony, golyóstollbetétnyi, függőleges sávban éppenséggel részesülhet is az óceán látványából – pitty – aztán már el is tűnt… minden oldalon… egy pillantás – pitty – és eltűnt… minden oldalon… minden oldalon…
