Az első pillantásra zavarba ejtő, zöld-kék színhatású borítón egy arctalan ember áll, kalapját az olvasóra emeli. Csontkezében vándorbot, köpönyege lobog a szélviharban. A rejtélyes figura – Ócsai Gábor grafikája – értelmezhető a kötetet jegyző három alkotó egybeolvadt esszenciájaként: a férfi, ha ötven, s az emberélet útjának felénél tart, „okos fejével biccent, nem remél.” De ettől még Utazó.
„Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában.” (Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek – részlet)
Fenes Tibor, Gulya István és Puskás Tibor évtizedek óta alkotnak együtt és külön-külön. Az évek során folyamatosan jelentek meg verseik és novelláik többek között a szekszárdi Pad folyóiratban, valamint jónéhány performansz szereplőiként léptek fel például az egykori Gödör Klubban vagy a PIM-ben. Fenes és Puskás a Nulladik Változat tagjai, azaz művészi tevékenységük kiterjed a zenélésre – ennek kézzelfogható nyomai a kötetben is tapasztalhatók –, Gulya István pedig újságíró.
Az Utazó szövegei három különböző egyéniség tollából származnak, elkészülésük évtizedeket ölel fel, és az olvasó semmilyen időbeli fogódzót nem kap a konkrét versszületésekre vonatkozóan (értsd: a kötetben nem szerepel költeményekhez rendelt évszám). Mivel a szerzők a keletkezési időrendet figyelmen kívül hagyták, mi is elvethetjük a kronologikus elvet, s először a kollektív elképzelést, utána pedig azt próbáltuk felfedezni, hogy a három költő külön-külön milyen koncepciót követhetett.
A közös idea nyilvánvalóan az a közös út, ami a három embert az ötvenedik életévéig elvezette. A kötet nyelvi-poétikai megkomponáltsága, hangvétele, szerkesztése, motívumai sok hasonlóságot mutatnak: a rokon költőelődökre való gyakori hivatkozás, a keserűség, a rezignáció, az irónia, a szarkazmus, a zeneiség, a formai sokszínűség, az elmúlás, a halál gondolata mind a három lírikusnál alapvető ciklusszervező elv. A villoni Ajánlás vagy a Mellékvers mint alkotóelem is felbukkan közös összetevő gyanánt, a költemények pedig nem csak önmagukban értelmezhetők, hanem intertextuális értelemben is gazdagok, azaz változatos, dinamikus kapcsolatokat építenek ki a kötet más szövegeivel, a társak verseivel, valamint nagy költőelődök formai és tartalmi sajátosságaival. Ezáltal mindig felfedezhetők bennük újdonságként ható szegmensek, új és új jelentésekkel gyarapodhatnak.
Fordítások semmiből
Fenes Tibor a Nulladik Változat nevű alternatív rockbanda frontembere, gitárosa és dalszövegírója, nem véletlen tehát, hogy – saját bevallása szerint is – dalszövegekhez közel álló lírai univerzumot kívánt teremteni. Saját verscsoportjának a talányos Fordítások semmiből címet választotta, s az a játékos-önironikus felhang, amit a címadás sugall, a költemények többségében is megjelenik. A lebegős hangulatú, retrospektív flashbackek, a különböző hangulatok, emlékek, érzések felidézése, a múlandósággal való nem feltétlenül tragikus szembenézés, az impresszionista pillanatrögzítések, az Ady-s manírok, metaforák könnyed adaptálása és „fenesítése”, valamint a népdalszerű formákkal, a szavak hangzásának hatásával, vagy akár a szójátékokkal való kísérletezés a gitáros-énekes-szövegíró költészetének fő rendező elve. A lista valószínűleg tovább is bővíthető lenne: a Fordítások semmiből darabjai egyébként sem alkotnak szigorú egységet, kis túlzással ahány vers, annyi forma. Ebben a prozódiai kavalkádban megjelenik témaként az önszeretet, az önző szerelem, a lét gépiessége és az abból való elvágyódás, a szellemi elszakadás kísérlete a porhüvelyből, a lélek áhítozása a magasabb rendű létezésre, önmegtalálásra. A fennkölt témákat és nyelvezetet időnként váratlan, meghökkentő, a létet a legalacsonyabb vegetatív szintre redukáló („véres vizet nem nyel el kövezet” – RAM), vagy a szleng csoportnyelvéből merítő szóhasználat szakítja meg (srác, XMAS – (P)esti kérdés, Karácsony). Találunk a ciklusban sajátos popkultos költészettant, melyben a versbeszélő legendás halott vagy élő rockzenészekkel, Ian Curtis-szel, Robert Smith-tel vagy Bonóval vállal sorsközösséget (Ars Poetica), Villon-parafrázist (Villonra), költőtársainak írt mini-episztolákat (Hej, Karácsony), Az Egy régi nőre című vers pedig remekbe szabott Ady-paródia és keserűen humoros elbocsátó szép üzenet némi egzisztencialista fanyarsággal megspékelve. „Vár a hivatal, aztán ravatal: Én is tudom, hogy nem nagy tréfa, De én nem vagyok Ady Endre, s te nem vagy Léda.”
1+13, 13+1
Gulya István versfüzérei súlyos, nemegyszer tragikus vallomások: témái elsősorban a létösszegzés, az isteni erő és védelem keresése, a profánba hajló szakralitás, az árvaság, a halálfélelem, az erotika, a pusztító, ugyanakkor felemelő szerelem kérdésköreit járják be. A 21. századi ember sorsa, válsága, kételye átgondolt kompozíciójú, nagy igényű versekben született újjá. Gulya mondandóját gyakran bízza ezoterikus, transzcendens tartalmakra, s ez már a ciklus numerológiai elnevezéséből (1+13, 13+1) is nyilvánvaló: a számmisztikában a 13-as baljós, a tarotban a Halált jelentő szám, az 1-es viszont a Napot, az ősi erőt, a kezdetet, az elindulást (is) jelképezi – a tarotban pedig a Mágust. A számok logikáját a szerkezet híven követi, azaz a verseket az ily módon megjelölt elrendezésben olvashatjuk, a mondanivaló pedig kiterjed a tipográfiai szempontokra is (többszörös címadás, római számok, zárójelek használata, képvers, kísérővers, boldozás stb.). Ami az irodalmi hagyományozódást illeti: Villon, Rimbaud, a szimbolisták, vagy Kosztolányi hatása letagadhatatlan, akárcsak a szintetizáló igény. A halál felé araszoló ember számvetése a legkeserűbb hangon talán Gulya költészetében tud megjelenni, máskor viszont felszikrázik a sorokban az életöröm, az élni vágyás, a szenvedély (Tivornya, Ketten voltunk ott, s a fák), s a versek nem szűkölködnek kesernyésen szellemes, önironikus betétekben sem („… lehettem volna nagy, fontos költő, kit emleget minden emberöltő – de elittam, amit lehetett… Hibám másra kenem ehelyett.” – Üveges tekintettel). Gyakran használt stíluseszköz az allúzió a nagy lírikus elődökre, a néha nyílt, máskor rejtettebb utánzás, a mitológiai, vagy a biblikus utalások ( J {Archaikus, szakadt elégia, törve}, Ne csodálkozz, Ablakban. Listázó). A versek általában vibráló, felzaklató módon, rapszodikusan hullámzanak, és szinte szétpattannak az intenzív belső feszültségtől. A dikció metaforikus, de nem hiányzik a retorikus versbeszéd sem, s Feneshez hasonlóan Gulyának is fontos a verszene, a formákkal és a hangzással való kísérletezés.
Emlékalbum
Puskás Tibor verscsoportjának címe a koncepció lényegét plasztikusan fogalmazza meg. Organikusan összeépülő költeményei olyanok, mint megannyi lírai formába öntött fotó, s gyakran azt a nehezen megfogalmazható hiányt próbálják jelölni, mikor a fényképekből az exponálógomb kattanásával épp a lényeg veszik el: „Bár a képeken ott vagy, nem te látszol.” (Képek titka). A formai fegyelem az ő versein mutatkozik meg leginkább, s a költemények – a képmotívum mellett – főként az ősök, a család, a vándorlás, az eltűnés, a múlandóság és az újjászületés fogalmak mentén tematizálódnak. A sorok szinte vizualizálhatók: a falrésbe szorult képen látható ismeretlen lány (Fénykép), a kalapot a fején tartó, vízben lépkedő női alak (Nyári kép), a színpadon táncoló fiatalok, akik gyermekkori emlékeket idéznek (Balettvizsga), a halott anya és a távoli apa (Apám ifjú képen), a válságba bénuló írói kéz (Boldog-bús tintacsöpp) látványa úgy halad el a befogadó szeme előtt, mintha régi diaképek sorjázását nézné. A történetszilánkok, az impresszionisztikus-mozaikos emlékképek általában a mélyebb értelemkeresésnek, a múlttal való szembesülésnek, a jelen rezignáltságának és az emlékezésnek az eszközei, a hangvételben az érdesség, a lemondás és az érzelmesség keveredik („part potomság amelyből édes égkék tó fakadt érzésből és közhelyből hová lett nem tudom” – Karácsonyi képeslap). Mindezek lehetővé teszik, hogy az „én” többféle módon megtapasztalhassa önmagát és a világot, melyet rejtélyes erők tartanak működésben, s amik nehezen megfogalmazhatók, akárcsak a fényképek titkai. Materiális értelemben mozdulatlan, szimbolikusan mégis gazdagító lélekvándorlás, szakrális elemek, és teljesen hétköznapi tapasztalatok szövődnek össze Puskás verseiben szerves egésszé, s teszik a ciklust álomszerű, mégis intellektuális igényű gyűjteménnyé. A kötet végén található Pillanatversek – befelé forduló, minimalista szövegek, haikuk – pedig tartalmuk által intenzívvé növelt cicomátlan „kijelentések”: egyszerre beszélnek a lét legmélyebb rétegeiről, és az élet apró, mégis jelentőségteli rezdüléseiről.
A külcsínt tekintve is szép kötet az Utazó. Ócsai Gábor festőművész, a három költő közeli barátja transzcendens, misztikus hangulatú grafikákon örökítette meg a három változatos, mégis egységes életutat. Képein három olyan férfit látunk, akiknél már egy ideje a B-oldal forog, ők azonban méltóságteljesen, egyenes derékkal, hol röhögve, hol búsongva lépkednek oda, ahonnan még nem tért meg Utazó.
A könyvet a Pad Kulturális Egyesület adta ki. Az alkotókkal áprilisban lehet találkozni a Könyvfesztiválon, a valtozat@freemail.hu emailcímen pedig bármikor rendelhető a kötetből.
Fenes Tibor – Gulya István – Puskás Tibor: Utazó, PAD Irodalmi, Művészeti és Kulturális Egyesület, 2019
A borító és a kötetben szereplő grafikák Ócsai Gábor grafikus munkái (fotók a szerzők engedélyével).
