Nemsokára az egész világ elfelejti a medvét, jósolja az író a fiának, és akkor újra csak a miénk lesz. Alan Alexander Milne ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna…
Viszlát, Christopher Robin
Nemsokára az egész világ elfelejti a medvét, jósolja az író a fiának, és akkor újra csak a miénk lesz. Alan Alexander Milne ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna: klasszikus meséjének világsikere kilencven éve dübörög, azóta is a Micimackót olvassa minden valamirevaló szülő lámpaoltás előtt a gyerekeknek. Az álomgyár és a bestselleripar sem hagyhatta érintetlenül a Százholdas Pagony népes családjának életét: készült belőle Disney-adaptáció, több spin-off, élőszereplős feldolgozás, sőt filozófiai aspektusokat boncolgató könyv is. Micimackó igazi brand a huszadik század elejéről, feltartóztathatatlan diadalmenete 1926-os megjelenésétől napjainkig tart. De lelki értelemben nem mindenki profitált a gigantikus sikerből: a legenda és a Viszlát, Christopher Robin szerint legkevésbé a részt vevők.
Róbert Gidát a szerző ugyanis saját kisfiáról mintázta, a Százholdas Pagony lakóinak karakterét pedig a gyerek plüssállatai ihlették. „A csacsi öreg medve” Micimackó, a depressziós Füles, a félénk Malacka, a modoros Nyuszi, az okoskodó Bagoly, a játékos Tigris és a többiek Christopher Robin Milne játékai voltak, melyeket – a film szerint – édesanyjától kapott, talán kárpótlásul, amiért nélkülöznie kellett az otthon melegét. Christopher ugyanis azon klasszikus módon cseperedett, ahogy több százezer hozzá hasonló gyerek a két világháború közti Európa középosztálybeli famíliáiban: akit a Vekerdy Tamás és a kötődő nevelés előtti korban dada szoptat, nevel és szeret, míg a sikeres szülők partiról partira járnak.
Így él a Milne-család is, egy nap azonban a poszttraumás stressz-zavarban szenvedő, világháborút megjárt Alexander megelégeli a léha fővárosi életet. Nem a gyerekszeretet ösztönzi erre, inkább olyasfajta összetett érzelemkeverék, ami főként nagyra-és tennivágyásból, valamint valódi írói elhivatottságból tevődik össze. Vidékre, egy erdő mellé költözteti családját abban a reményben, hogy a magány és a csend végre meghozza az inspirációt egy nagy háborúellenes regény megírásához. Ez azonban nem így megy, az ihlet vegetál, a sikerre éhes feleség elköltözik, a dada (Kelly McDonald a Trainspottingból) haldokló anyját látogatja, az író és a kisfiú kettesbe kényszerülnek. Az apaságtól húzódozó Milné-ben azonban épp ez a váratlan helyzet nyitja meg a kreativitás csapjait: a plüssállatokkal játszadozó, otthon csak Billy-nek szólított gyerek kérése (szeretne egy neki szóló könyvet az apjától), és a varázserdőben átélt közös kalandok a háborúellenes mű helyett egészen másfelé kanyarították írói terveit.
A Viszlát, Christopher Robin a gyakori ismétlésekkel és a mini-flashbackekkel vastagon alá-aláhúzza Alexander Milne háborús trauma okozta gyötrelmeit. Leginkább ezzel akarja megindokolni a férfi befelé forduló, érzelmek kimutatására alkalmatlan természetét, mely még a Róbert Gidaságnál is nagyobb sebet ejt érzékeny kisfia lelkén. A film szerint a gyógyulást a gyerek ugyan elhozhatná a férfi számára, a Viszlát…-ból azonban nem lesz Kramer kontra Kramer: Alexander, részben ambiciózus felesége unszolására inkább fotózásokra, interjúkra, közönségtalálkozókra hurcolja Christophert, s még a szülinapján is egy rádióstúdióból hívja fel. A gyerek erdőben futkározó, fára mászó hatéves helyett profin pózoló és nyilatkozó celebbé válik, s bár Milne végül felismeri a lélekgyilkos sztárcsináló gépezet könyörtelenségét, mire leállítaná, már megpecsételte fia sorsát. A kis múzsa egy remekmű foglyává vált, ráégett a könyvlapokra, örökös meseszereplővé dermesztette a siker, akárcsak Macaulay Culkint a Reszkessetek betörők áldása-átka.
A Viszlát, Christopher Robin érzelmes témája ellenére nem merül nyakig a giccsbe, készítői dicséretes mértéktartással éltek. A film nagyobb hányadában sikerül elkerülni, hogy mozijuk csak irodalmilegenda-közhelyek recitálása legyen: a hiteles jelenetek, fordulatok, valódi motivációk következtében a néző műszipogás helyett mélyen átérzi egy kudarcos apa-fiú kapcsolat tragédiáját. A gyakran felcsendülő vonósokat üdítően ellenpontozza a fantáziadús vizuális megmunkáltság, a sok képi ötlet, a varázsos hangulatú erdei felvétel-sorozat: ezek legkivált azokban a jelenetekben lesznek erősek, amikor apa és fia kettesben töltött hetei alatt Micimackó megfogan, s a teremtésfélben lévő mesevilág, a Százholdas Pagony univerzuma a szemünk előtt kel életre. S bár a film utolsó tíz percében megszaporodnak a könnyzacskókat célozgató direkt elemek, végül egyik sem lépi át – vagy legalábbis nem öles léptekkel – a vállalhatatlan hatásvadászat Rubikonját.
A felnőtt férfiaktor (Domhnall Gleeson) és a gyerekszínész (Will Tilston) között tökéletes a színjátszásbeli összhang, márpedig a film hatása főként ezen múlott. Visszafogottságuk – különösen Gleesoné – példaértékű, kapcsolatuk, egymás iránt érzett szeretetük, haragjuk és tartózkodásuk széles gesztusok helyett apró, érzékletes arcjátékokban, finom mozdulatokban érvényesül. Gleeson, Alan Alexander Milne alakítója pazarul teljesít, lebilincselő, ahogy a brit kőarcon át- meg áttörnek az elfojtott érzelmek, mintha kavicsokat hajigálnának a feszült, mozdulatlan víztükörbe. Will Tilston játékát pedig tényleg az egekig lehetne emelni: a csupafog nevetés ugyanolyan hiteles, mint a szülők és a korabeli média által kizsigerelt gyerek segélykiáltásai. Gyengébb láncszem Margot Robbie Daphne szerepében: a karakter túl elnagyoltra sikeredett, az anya motivációinak laza skicce nem elegendő ahhoz, hogy őt hús-vér asszonyként, és ne egy illusztratív sablonként láthassuk a vásznon.
A film melankolikus, helyenként kifejezetten komor hangulata lehangolóbb befejezést is megengedett volna, Simon Curtis rendező azonban – feltehetően a gyereknézőkre és a kasszacsilingelésre gondolva – a feloldás, a teherlevétel mellett döntött. Kár. Ám ez az engedmény sem von le a tagadhatatlan erényekből: szédületes mélységeket ugyan nem nyit meg, de mégis született egy megható és elgondolkodtató ifjúsági mozi.
Hegedüs Barbara
