„Az az élet olyan volt, akár egy buborék, ám a buborékok roppant törékenyek és könnyen szétrombolhatók. Elég hozzá egy kisujj” – írta Szerencsés vagyok című könyvében a 60 éve született Michael J. Fox. A Vissza a jövőbe főszereplője komikus szerepeivel az 1980-as években vált híressé, majd bekapcsolódott a Parkinson-kór kutatásába miután diagnosztizálták a rendellenességet.
Michael J. Fox 1961. június 9-én kanadai Edmontonban jött a világra, a nevébe szúrt „J” betű Michael J. Pollard karakterszínész előtti tisztelgés. Már kiskorában ügyesen rajzolt, verselt, zenélt, sportolt, de ezzel felhagyott, mert 160 centis magassága kevés volt a hokihoz. Első szerepét 15 évesen kapta egy tévésorozatban, alkati adottságának köszönhetően nem okozott problémát, hogy öt évvel fiatalabb karaktert alakítson.
18 évesen Hollywoodba ment szerencsét próbálni, de eleinte szinte nyomorgott, makarónin és sajton élt, a kudarcok miatt depressziós lett és meghízott. Végül sikerült összeszednie magát, lefogyott és 1982-ben bekerült a Családi kötelékek című sorozatba. Az ultrakonzervatív yuppie tinédzser szerepe meghozta számára a sikert, 1989-ig háromszor kapta meg az Emmy-díjat, egy ízben az Arany Glóbusz díjat.
1985-ben lett világhírű a Vissza a jövőbe című sci-fi vígjáték időutazó kamasz Marty McFly figurájával, a történetnek két folytatása is készült 1989-ben és 1990-ben. Ezután különféle műfajokban próbálhatta ki magát: szerepelt Az ifjú farkasember című családi vígjátékban, volt kezdő diplomás a Dupla vagy semmiben, majd Brian Da Palma A háború áldozatai című vietnami témájú filmdrámájában alakított főszerepet.
1991-ben a Doc Hollywood című vígjáték forgatásán érezte először, hogy kisujja időnként megremeg, fél évvel később Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála. Fox betegségét titkolva, fogyatkozó erejét megfeszítve dolgozott tovább, sikeres vígjátékok sorát forgatta (Szenzációs recepciós, A pénz boldogít, Szerelem a Fehér Házban, Támad a Mars, Törjön ki a frász). Elkeseredésében egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére, végül családja és egy pszichiáter segítségével sikerült talpra állnia.
„Így hát mindent megtettem annak érdekében, hogy a nézők ne tudják meg, hogy beteg vagyok. 1998-ra ez lett legnagyobb „szerepjátszásom”. Mindig jó kapcsolatom volt a közönséggel, és rettegtem attól, hogy ez valamiképp elromoljon. Ha előállok a farbával, az óriási kockázatot jelent. Az időzített tréfa attól függ, hogy a közönség velem van-e, bármerre megyek, és ha a figyelmük akár csak egyetlen pillanatra ráterelődik remegő karomra vagy megránduló testemre, elveszítem őket. Lassacskán rájöttem, mindennél inkább ez tart vissza attól, hogy megmondjam az embereknek, Parkinson-kórom van. Ha a közönség nem tudja, mivel viaskodom, akkor azt sem tudja, mit lát, mire kell figyelnie, és akkor nekem még mindig van egy esélyem, hogy megnevettessem őket. Ám ha az emberek már akkor tudják, hogy gyógyíthatatlan neurológiai betegséggel harcolok, mielőtt helyet foglalnak a stúdióban, vagy bekapcsolják otthon a televíziójukat, akkor vajon mire fognak figyelni? A cselekményt nézik, vagy lesik, hogy elkaphassák valamelyik tünetem látványát, hogy aztán sajnálkozzanak rajtam? A fő kérdés ez volt: lehet-e beteg ember mulatságos, vagy – még keresetlenebb szavakkal – nevethet-e valaki egy beteg emberen anélkül, hogy ne érezze magát egy rakás szarnak?” (Michael J. Fox: Szerencsés ember)
1996-ban kezdték el vetíteni a Kerge város című tévésorozatot, amelynek nemcsak főszereplője, de producere is volt, a sorozatból három év után szállt ki. 1998-ban agyműtétet hajtottak rajta végre, amely enyhítette a Parkinson-kór egyes tüneteit – bár továbbra is zsebre tett kézzel vagy a falnak dőlve lépett fel, hogy titkolja remegését -, és az operáció után beszélt először nyilvánosan betegségéről. Ő volt a nagy sikerű Stuart Little kisegér angol hangja mindhárom részben, több rajzfilmet szinkronizált, és több tévéfilmsorozatban is feltűnt – előbb a Ments meg néhány epizódjában vendégeskedett (alakítását 2009-ben Emmy-díjjal ismerték el), majd A férjem védelmében című sorozatban játszott ügyvédet.
Fox ideje jó részét adománygyűjtéssel tölti a Parkinson-kór gyógymódját kutató alapítványa javára, szószólója az őssejtkutatásnak. (Tavaly a Nobel-díjakat is odaítélő svéd Karolinska Intézet tiszteletbeli doktorátusi címmel ismerte el tevékenységét.) 2002 decemberében csillagot kapott a hollywoodi Hírességek sétányán, a kanadai Burnabyben színházat neveztek el róla. Miután az amerikai állampolgárságot megkapta, 2000-ben volt alkalma először szavazni elnökválasztáson. Magyarul is megjelent Szerencsés ember című könyvében nyíltan beszél betegségéről, a bevételek alapítványának számláját gyarapítják.
Egészségi állapota hanyatlása miatt 2020-ban színész bejelentette, hogy végleg visszavonul. A filmsztár új memoárkötetében írt arról, hogy színészi pályafutása végére ért. Fox a No Time Like the Future: An Optimist Considers Mortality című könyve kedden jelenik meg. Mint a lap felidézte, a Vissza a jövőbe filmsztárja 29 éves korában tudta meg, hogy Parkinson-kórban szenved. Akkor egy orvos azt jósolta neki, hogy szerencsés esetben még tíz évig dolgozhat. Azóta több mint harminc év telt el, és televíziós alakításaiért nyolc Emmy-jelölést és egy Emmy-díjat kapott. A színész az új kötetétében megszokott optimizmusához képest józanabb hangot üt meg, és színészi karrierje végéről beszél.
„Mindennek megvan a maga ideje, és az én 12 órás munkanapjaim és hétoldalnyi szövegtanulásom java már mögöttem van”- írta. „Legalábbis egyelőre, másodszor is visszavonulok. Ez változhat, mert minden változik. De ha ez a színészi pályám vége, akkor legyen” – fűzte hozzá.
