Brutális gyilkosságok, intrikák, hatalmi harcok, félelmek és szerelmek Erzsébet királynő uralkodásának utolsó éveiben, a 16. században. Rory Clements neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt: az Agave Könyvek már a második regényét hozta el az olvasóknak – a legújabb a beszédes Bosszúálló címet viseli.
A történelmi krimik reneszánszát élik, ezt nem tudjuk elégszer ismételni, a kérdés óhatatlanul felvetődik: milyen történelmi korszakok igénylik a nyomozó kutató- és fizikai munkáját, és egyáltalán milyen szereppel ruházzuk fel az „oknyomozó gondolatmenetét”, amely a megfejtés révén legalább néhány pillanatra felülemelkedhet az úgynevezett mindenkori történelem zavaros vizein. Rory Clements újságírói pályáját hagyta hátra a történelemmel átitatott krimik kedvéért, főhőse, John Shakespeare pedig kitartóan próbálja elfogadni a körülötte újra és újra fellobbanó káoszt, és utánajárni a rábízott feladatoknak.
Mint minden kor, természetesen a 16. századi történelem is tele volt bűncselekményeket elkövetőkkel és nyomozóhajlammal megáldott, rejtélyek iránti kíváncsisággal, illetve a bűnelkövetőkkel szembeni megvetéssel bírókkal. De legyen szó felkelésektől zajos időkről, pestis által fájdalmaktól és félelemtől reszkető, vagy hadviselésektől terhelt évekről a bűneseteket fel kellett deríteni, még akkor is, ha magát a kort nem tudta megérteni egy „detektív” (így a nyomozó és az alkotója, az író épp oly szoros kapcsolatot ápol, mint bármely korban és műfajban írt regény esetében). Anglia például minden időben talányokkal, olykor – mai szemmel nézve – bulvárújságokba kívánkozó témákkal és titkokkal, paktumokkal, összeesküvésekkel, titkos társaságokkal igyekezett „újraírni” nagyhatalmi történelmét.
A 16. század végére Anglia, és azon belül Erzsébet királynő a tengerek királynőjévé vált. Tengerészei a kitűnően megépített hajóikon szolgáltak (portyáztak), az angol tőke egyre erősödött, aminek számos káros hatásával egyetemben a kulturális értékek erősödése, elterjedése és elfogadása vált elterjedtté. A tengerről hazatért hazafiak kötelességüknek érezték, hogy lejegyezzék útitervekkel és térképekkel kibővített kalandjaikat. Londonban és a nagyobb városokban állandó színházak működtek. William Shakespeare kétemeletes színházában, a Globe-ban – telt ház esetén – 2000(!) néző szorongott előadásonként. A Grammar Schoolok (angol általános középiskolai képzés) a józan életre, praktikus ismeretekre oktatták a polgárság, a nemesség, sőt gyakran a paraszti családok fiait. Ám az ember, mindig ember marad, légyen szó feudális viszonyok uralta távoli falvakról vagy a fejlődéstől zajos fővárosról, a kulisszák mögött mindenhol emberrablások, koncepciós perek, titkos alkuk, köztörvényes bűncselekmények sorakoztak.
Christopher Marlowe II. Edwardja kivégzéssel végződik, Shakespeare Hamletje egy gyilkossággal kezdődik – hogy jó néhány vígjáték is napvilágot látott a szerzőktől? –, ahogy az lenni szokott az irodalom tükrözi a valóságot. A 16. század művészei kétségtelenül gyorsan reflektáltak a történelmet körülvevő újfajta válaszútkeresésre, a társadalmi körülmények különbözőségeire, könyörtelenné, érthetetlenné válására.
A Tündérkirálynőnek elnevezett Erzsébet népszerűsége méltán és megérdemelten hagyományozódott az utókorra; William Cecil, Burghley ura I. Máriát és I. Erzsébetet is szolgálta. Utóbbi 1558-as trónra kerülésekor főminiszterévé nevezte ki, és az elkövetkezendő negyven évben Cecil mindvégig meghatározó szerepet játszott Anglia irányításában.
Erzsébet királynő az unokatestvérével, Stuart Máriával való vetélkedése és a spanyol királlyal, Fülöppel való hadviselés ideje alatt az 1590-es évekig a politikai érdekcsoportok közötti egyensúlypolitikára törekedett, azonban fő tanácsadóinak halálával (Leicester 1588, William Cecil 1598) éles hatalmi harc kezdődött. A már idős királynő – az őt ért csapások következtében – bizalma és hite megrendült mindenkiben, aki őt szolgálta. Noha William Cecil fia, Robert Cecil biztos pozícióban érezhette magát, a királynő legújabb kegyence, Robert Devereux, Essex earlje miatt volt miért aggódnia, annak ellenére is, hogy egyre nagyobb befolyással bírt a politikai frakciók között. „Országszerte ismerték a nevét, ő volt Erzsébet királynő legelső kegyence, magas helyre született udvaronc, akinek nem csak a neve csengett szépen, de csatában bátor volt és hős, az udvarban csillogott, szépsége és bája nem egy hercegnő kegyét is megszerezhette volna számára.”
És ha már szembesülünk a kortárs eseményeket körbevevő érdekekkel és titkokkal, ha a politikai viszonyok és szereplőik ilyen nagy mértékkel befolyással bírnak a világ eseményeire, felmerül a kérdés: megnyugtató-e, kell-e tudni, hogy ki végzett a Roanoke szigetén élőkkel?
A történelmi krimik iránt ma tapasztalható erőteljes érdeklődés kérdéseket is felvet: talán összefügg a történelemmel (legyen a világ bármely országának aktuális történetéről) kapcsolatos bizonytalansággal, a politikai viszonyokat körülvevő homályossággal. De az író által kitalált és felruházott detektív ott van, és képességeinek, tudásának legjavával mindent felderít – így aztán mi olvasók legalább áttételesen kapirgálhatunk saját kis szemétdombunkon, miközben részesei lehetünk az elmúlt történelemnek. „A baj csak annyi volt, hogy ezekben az ínséges időkben, amikor a drágaság nőttön-nő és fogyatkozik a munka, számosan akadnak, akik Topcliffe-hez hasonlóan gondolkodnak, számosan akadnak, akik készséggel ártanának a betelepedetteknek, azok asszonyainak és gyermekeinek, legyenek akár protestánsok, akár katolikusok. S hogy mi a bűnük, melyért Tropcliffe-félék szerint lakolniuk kell? Egyedül annyi csupán, hogy nem angolok.”
1592-ben, mindössze négy évvel a spanyol Armada sikertelen angliai partraszállási kísérlete után brutális gyilkosságokkal kell szembenéznie William Shakespeare bátyjának, a volt hírszerzőnek, John Shakespeare-nek. Az angol gyarmat, Roanoke – egy Észak-Karolinai sziget, ahova a 16. században érkeztek először angol telepesek – kolóniája „eltűnt”, és senki nem tudott magyarázat arra, mi történt valójában. Vajon mi történt az ott lakókkal? Talán átköltöztek egy másik szigetre vagy bennszülöttek támadták meg őket?
„Roanoke. Hát van-e a földön bárki, aki ne hallott volna róla? Shakespeare-nek e szó hallatán is távoli, mesés partvidék jelent meg lelki szemei előtt, a kéken ragyogó tenger, különös, sosem látott növények, mérges élőlények és még veszedelmesebb vademberek népesítette táj. Roanoke: az elveszett gyarmat, a kor legrejtelmesebb regéje.”
Rory Clements a valós alapokon nyugvó történelmi krimit egy olyan mellbevágó fejezettel indítja, ami arra készteti az olvasót – bármi is legyen a történet vége –, hogy a rejtélyeknek az íróval együtt járjon utána, és oldja meg – a kérdésekre kapott válaszok fele is elég lenne egy jó krimihez. A regényért Ellis Peters-díjat kapott Clements azonban nem a felületességet választotta, és belemerül a kor szépségeibe, szennyébe és brutalitásába, miközben egy pillanatra nem engedi el olvasója figyelmét. Óvatosan vezetgeti, megismerteti vele a 16. század politikai erőviszonyait. Sir Robert Cecil és Robert Devereux gróf, bár külön-külön (és más-más stílusban), munkára kéri fel a jelenleg iskolamesterként, tisztes családapaként és a szeretett feleségével harcolgató férjként nyugalomba vonult Shakespeare-t.
Az információ hatalom, ebben a korban is, míg Essex grófja megbízása alapján a roanoki rejtély után próbál járni, addig Cecil felkérésére Essex grófja után kénytelen kémkedni, attól tartva, hogy a királynő vesztét akarja. Rory Clements azonban nem elégszik meg a kor díszes, ám nehézkes ruháinak bemutatásával, a kocsma valóságosan büdös megjelenítésével és a vallásszabadság lehetetlen gyakorlásával, illetve a sztorija több szálon futó mozgatásával, továbbmegy, és hősünk nyakába tesz még egy ügyet, amit ugyancsak meg kell fejtenie.
Kibelbeck Mara
Rory Clements: Bosszúálló, (Revenger) Fordító: Török Krisztina, Műfaj: történelmi krimi Kiadó: Agave Könyvek Megjelenés: 2012 Oldalszám: 480
Hamarosan olvasható a Cultura Rory Clements-szel készített interjúja. A regényből ITT egy kis részlet olvasható.
