„Néha megsajnáljuk az olyan embert is, aki még sohasem sajnálta sem magát, sem mást.” 200 éve született Emily Brontë angol írónő, akinek a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi regényét, Üvöltő szelek-et köszönhetjük.
„Én nem törtem össze a szívedet, magad törted darabokra, s ezzel az enyémet is.” (Emily Brontë: Üvöltő szelek)
Emily Jane Brontë 1818. július 30-án született Thorntonban. Hatgyermekes lelkészcsalád sarja volt, apjuk, Patrick Brontë szerette a művészeteket, maga is verselgetett, s írásai megjelentek különböző lapokban. 1820-tól Haworthban élt a család, a négy idősebb lány, köztük Emily is egy szegény lelkészlányok számára fenntartott internátusban tanult. Anyjuk és a két idősebb nővér halála után Emily és Charlotte visszakerültek Haworthba, ahol nagynénjük segédkezett a gyerekek nevelésében. A három lány és bátyjuk szegényes gyermekkoruk feledtetésére sajátos mesevilágot álmodtak maguknak, romantikus történeteket írtak és meséltek egymásnak, képzeletjátékokat játszottak, Emily versei a mesebeli Gondal királyságról szóltak.
Apjuk gazdag könyvtára is rendelkezésükre állt, igen széles műveltségük alapjait itt szerezték. 1835-ben Emily egy Roe Head-i iskolába került, de honvágya miatt néhány hónap után ismét otthon volt, s részt vett a ház körüli teendők ellátásában. 1837-ben nevelőnő lett egy Halifax közeli nőiskolában, de gyakorlatilag rabszolgamunkát végzett, így hat hónap után innen is visszatért. 1842-ben Charlotte-tal együtt tapasztalatszerzés és nyelvtanulás céljából egy brüsszeli magániskolába jártak, s azt tervezték, hogy Haworth-ban nyitnak hasonló intézményt. Két évvel később megvalósulni látszott a terv, ám végül az eldugott település nem vonzott diákokat.
„Az idő megnyugvást hozott neki, és valami szelíd szomorúságot, mely kárpótolta a köznapi jókedvért. Rajongó és gyengéd szerelemmel övezte emlékét, s reményteli vággyal fordult egy jobb világ felé…” (Emily Brontë: Üvöltő szelek)
EMILY BRONTE: TÚL KÉSŐ MÁR, HOGY HÍVJALAK
Túl késő már, hogy hívjalak:
álmom mit dajkáljam megint:
hozna gyúlt homlokomra csak
fény-fúlt, vihar-utáni kínt.
Közben a köd oszladozik:
látok tar hegyoldalakat:
már arany káprázatait
nem festi a reggeli nap.
Mégis, drága árny, örökélet
dédelget itt hű kebelemben:
Isten látta! az ifjú évek
üdvét, mikor veled lehettem.
(Fordította: Tandori Dezső)
1845-ben Charlotte felfedezte Emily néhány, jelentős költői tehetségről tanúskodó versét, s kezdeményezte húgainak, Emilynek és Anne-nek, hogy közös verseskötetet jelentessenek meg, természetesen álnéven. Ez egyrészt a diszkréciót segítette, másrészt a kritikusok nőkkel szembeni előítéleteit próbálta kiküszöbölni. A kötet Currer, Ellis és Acton Bell versei címmel meg is jelent, ám nem aratott sikert, mindössze két példány kelt el belőle. A lányokat azonban nem csüggesztette az érdektelenség, s 1847-ben megjelent egy-egy ó regényüket tartalmazó kötetük, benne az Üvöltő szelek.
Harmincéves sem volt még Emily Brontë, amikor megírta a világirodalom legkülönösebb szerelmi regényét. Valóság és látomás, vadság és szelídség – egy romantikus női lélek vallomása a szerelemről és a szenvedélyről. A zord yorkshire-i tájon játszódó, végletes szenvedélyeket és vágyakat ábrázoló, torz lelkületű karaktereket felsorakoztató mű újszerű, a kronologikus sorrendet nem követő szerkezetével meglepte a kritikusokat. Később, már Emily halála után egyesek azt is állították, hogy az olykor brutális és erotikus művet nem is a finom lelkű lelkészlány, hanem az ópium és alkohol fogságából szabadulni képtelen báty, Branwell írta, ez azonban merő mendemonda.
A történetben Mr. Earnshaw a skót Felföld lápos vidékén rálel egy gyermekre. Megesik a szíve az elhagyott fiún, és hazaviszi házába, ahol lányával, Cathyvel, és fiával, Hindleyvel él együtt. A talált gyermek, Heathcliff felnőve beleszeret fogadott lánytestvérébe, de a féltékeny Hindley mindenáron tönkre akarja tenni a szerelmüket. Évek múltával Cathy a szomszéd birtokos fiához megy feleségül, Heathcliff pedig rettenetes bosszút esküszik…
„Azt akarom csak mondani, hogy úgy éreztem, nem lenne igazi otthonom az ég. Megszakadt belé a szívem, úgy sírtam , hogy visszatérhessek a földre, s ezért annyira megharagudtak rám az angyalok,hogy lelöktek a puszta közepébe, épp Szelesdombnál, mire én örömkönnyek közt ébredtem.” (Emily Brontë: Üvöltő szelek)
A műből több tévéfeldolgozás és mozifilm is készült, az 1939-es William Wyler rendezte moziban Merle Oberon, Laurence Olivier és David Niven játszotta a főszerepet, az 1992-es változatban Juliette Binoche és Ralph Fiennes játékát csodálhattuk.
1848 szeptemberében meghalt Branwell, s a zord körülmények közt zajló temetésén Emily megfázott és tüdőbajt kapott. Az orvosi segítséget elutasítva néhányhónapos betegeskedés után, december 19-én ő is meghalt.
„De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja. az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok!” (Emily Brontë: Üvöltő szelek)
