Gulácsy Lajos egyik legismertebb műve a Varázslat című festménye, amelyet hosszú ideig A varázsló kertje címmel jelöltek. Ha a hosszabb cím volna a helyes, Csáth Gézának hasonló című elbeszélésére is gondolhatnánk, mint ihlető forrásra.
A szecesszió és a szimbolizmus elválasztása nem mindig egyértelmű. Erre a magyar művészetben különösen jó példák találhatók: az egyetlen irányzathoz sem tartozó Csontváry Kosztka Tivadar és Gulácsy Lajos látomásos festészetében. A 134 éve, 1882. október 12-én született tragikus sorsú Gulácsy szecesszió stílusát szorosabban követő művek közé tartozik többek között a Paolo és Francesca című színezett rajz, az Omnia Vanita című akvarell, a Zarándokok hazatérése és a Varázslat című olajképek.
„Milyen volt az a különös, tragikus sorsú művész, Gulácsy Lajos Kálmán, akit Juhász Gyula a hozzá legközelebb álló embernek mondott, és aki 1932-ben halt meg az angyalföldi elmegyógyintézetben? – teszi fel a kérdést Dénes Zsófia Úgy ahogy volt és… című visszaemlékezésében, majd választ is ad. – Ötven esztendős volt, amikor befejezte földi életét, és megkezdte azt, amely örök.”
Gulácsy Lajos festészete szorosan összefonódott az irodalommal és az irodalom művelőivel és szeretetével. 1908 áprilisában Nagyváradon nagyobb kollekcióval szerepelt a megyeháza dísztermében a Rózsa Miklós által rendezett Magyar Művészet Műkereskedés képkiállításán. A kiállítást kísérő matinékon a Holnap-antológia fiatal, modern költői (Ady Endre, Juhász Gyula, Babits Mihály, Balázs Béla stb.) is bemutatkoztak. Ekkor kötött életre szóló barátságot Juhász Gyulával. Dénes Zsófia így eleveníti fel a találkozást:
„Akkoriban megértő barátok vették körül. Például: Bölöni György, Ady barátja.
Gulácsy Nagyváradon találkozott először Adyval. Ady a Holnap előadó-estjén maga olvasta fel egyik nagy versét.
Sem utódja, sem boldog őse…
Gulácsy csak hallgatta Adyt, hallgatta a verset. Elállt a lélegzete. A szeme tele lett könnyel, a terem faláig hátrált, ott megkapaszkodott.
Nem, ilyent nem látott, nem hallott soha. Másnap kikísérte Adyt a vonathoz. Csak rámeresztette szemét, és egész idő alatt hallgatott. De még a vonat után is addig bámult, amíg a távolság el nem nyelte. Bódult volt, részeg – Adytól.”
A Varázslat című képen a nőt körüllengő füst által arcának szerelmi vágya az elcsábított kábulatává válik, a kert ágai is mohó karokként igyekeznek beszőni alakját, mintegy a kert virágává, a kerttel egylényegűvé változtatják a férfi akaratára, ahogy a buján bimbózó ágak belőle sarjadnak.
Firenzében a Reale Instituto di Belle Arti szabadiskola tanulójaként szorgalmasan látogatta a képtárakat. Mivel nem vett részt az iskolai művészeti oktatásban, a képtárak (pl. a firenzei Uffizi, a velencei Galleria dell’Accademia, a párizsi Louvre, a milánói Brera, a veronai Museo Civico stb.) műveinek másolásával igyekezett megszerezni a tapasztalatokat. Így került közel az olasz reneszánsz képekhez, elsősorban a preraffaeliták nyomán felfedezett trecento „primitívek”, Duccio, Cimabue, Giotto, valamint Fra Angelico, Fra Filippo Lippi, később pedig Botticelli művészetéhez.
Magán a festményen – eltekintve az irodalmi párhuzamtól – a Gulácsy által már lefestett és megörökített, ismert szerelmespár témájának (Dal a szabadban) gondolat- és érzelemkörének a folytatását látjuk. A férfialakban egyértelműen magára Gulácsyra ismerhetünk. Sapkáját és köpenyét olyan színekkel festette, mintha Rembrandt fénytől átitatott színvilágát idézte volna emlékezetébe. A révület vagy az esendő lélekállapot a férfi arcán tűnik fel. Támaszt, megértést sóvárgó tekintete szorosan összefonódik a nő tekintetével, és az ragaszkodásának jelét mutatja nyílt tekintetével és szépen formál, nemes tartású alkatával és fejtartásával. A környező természetet – a buja kertet – az üde zöld színeknek olyan erőteljes szépségével tárja elénk Gulácsy, hogy azt akár édennek tekinthetnénk.
Marosvölgyi Gábor Gulácsyról írt életrajza szerint nőalakjainak megformálásában például Sandro Botticelli rajzkultúrája kísért (például Helena), sőt a firenzei Uffiziban őrzött Madonna gyermekével és hat szenttel című tempera képének (1470 körül) egyik térdelő alakjáról másolatot is készít. A választásban bizonyára közrejátszott az is, hogy az ábrázolt alakban hasonmását vélte felfedezni. Firenzében fedezte fel legfontosabb művészmodelljét is, a költő Dante Alighierit (1265–1321), akinek nagy kultusza volt ekkor Olaszországban. Művei közül elsősorban a Pokol és a Vita Nuova érintette meg, de legalább ilyen fontos volt számára Dante száműzött művészléte és Beatrice iránti beteljesületlen szerelme, melyeket saját sorsával érzett összecsengeni.
A Gulácsy – magányos művész, aki mindig, még a közös kiállítások során is kívülállónak érzi magát -, festményei érzelmekben roppant gazdagok, de sohasem érzelgősek. A vágy, az áhítat, a tisztelet és a bizonyosság egyszerre jelenik meg, ám sokkal inkább csak érzékeltetve, mintsem nyíltan felvállalva és kitárulkozva. Ami a Varázslat férfialakjáról is leolvasható, az Gulácsy emberi érzékenysége, törékenysége.
Ahogy Gulácsy írta: „Illuzionikus látás nélkül nincs művészet”, mindeközben Csáth Géza A varázsló kertje című novellájából tudjuk, hogy a varázslat valósága nagyon is illúziót keltő: „A varázsló virágainak nyomasztó illata lassanként elszállt a mellükről. Egy bérkocsi haladt arra. Füttyentettek. Mosolyogva búcsúztak, és könnyedén szöktek fel a kocsira. A kocsis a lovak közé csapott. És elrobogtak a villanyfényes főutca felé.”
