„Hiába való minden okoskodás, picturát megtanulni nem lehet csak egy mestertől, s ez a mester a Természet. Ez a mi örökös mintánk. (Természet = külvilág)” Szinyei Merse Pál festő, a magyar plein air festészet megteremtője 170 éve született.
„Íme, Szinyei Mersével is mi történt. A választóknak több eszük volt, mint a Gondviselésnek; a múlt cikluson otthon marasztották, és íme, unalmában festett egy csomó képet, melyekkel a kor legnagyobb tájképfestői közé emelkedett.” (Mikszáth Kálmán)
Szinyei Merse Pál festő 1845. július 4-én született Szinyeújfalun (ma: Chminianska Nová Ves, Szlovákia). Középnemesi családból származott, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja volt. Középiskolai tanulmányait Eperjesen és Nagyváradon végezte, ez utóbbi városban kezdte festészeti tanulmányait Mezey Lajosnál.
1864-ben beiratkozott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, ahol főként mitologikus, allegorikus műveket készített, sokat foglalkozott a Faust-témával is. Az Akasztott elszállítása című képpel 1867 októberében felvételt nyert Karl Piloty, a kiváló pedagógus és történelmi festő osztályába. Az ő tanácsára, valamint a barbizoniak és Courbet hatására kezdett a szabadban festeni.
Kísérletezett a napfény, az atmoszféra változásainak rögzítésével, a Faun és nimfa című vászna még a svájci Arnold Böcklin hatására utal, de a természet utáni vázlatai a választott útján megtett első lépéseit jelzik. 1869-re jutott el a plein airhez (Vadgesztenyefa, Ruhaszárítás). 1869 novemberében otthagyta az Akadémiát, önállóan kezdett dolgozni, majd egy időre hazatért, apja helyett a családi birtok ügyeit intézte. Szinyei Merse 1895-től kezdve festett pipacsos tájképeket, melyekkel ifjúkori színálmait folytathatta. Mint az impresszionisták közül főként Monetnek, a magyar festőnek is feltűnt, hogy az élénk színű pipacsokkal teletűzdelt mezők piros-zöld kontrasztja fantasztikus vibrálást eredményez az arra járok szemében.
Már korai műveiben feltűnő közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritjának gazdagsága. Témái többször visszatérnek a böcklini mitológiához (Nőrabló faun, Bacchanália), de ezekkel egy időben festette a Lovasok és a Puszta gólyával című, a természet ábrázolására törekvő képeit. A család jernyei birtokán születtek tájba komponált lírai jelenetei (Anya gyermekével, Szerelmespár, A hinta), és portréi (A művész édesapja, A költő).
1872-ben visszatért Münchenbe, itt festette 1873-ban fő művét, a Majálist, amely az európai festészet egyik első plein air remeke. Tárgya Manet és Monet motívumaira emlékeztet, Szinyei azonban tőlük függetlenül, a franciák ismerete nélkül talált rá a réten piknikező társaság témájára. Fő elemei a fény, a színek, az árnyékok: az ember együtt él a tájjal, a levegő mindent egységbe foglal. Szinyei – bár egyes művein a folthatások uralkodnak – nem tekinthető impresszionistának, velük ellentétben nem mond le az emberi tartalomról. Alakjai érzelmeket fejeznek ki, felerősítve a természet okozta benyomásokat.
A Majálist teljes közöny és meg nem értés fogadta. Az elmarasztaló kritikák a festő kedvét szegték, ismét hazatért jernyei birtokra, megházasodott, gazdálkodni kezdett, és egyre ritkábban festett.
A „directe”
„Szakítanom kellett régi eljárásommal, s neki ültem vásznammal ki, directe a természetnek; csak ez frissíthet fel, csak innen nyerhetek új erőt” – írja önéletrajzában, zsánerfiguráihoz továbbra is tanulmányfotókat, vázlatokat használt, s alakjait rendszerint a táj befejezése után a műteremben festette fel a vászonra. Ez a gyakorlat egyáltalán nem volt szokatlan a korszak festői körében. Így dolgozott többek között Gustave Courbet is, aki bár festészetében a valóság csorbítatlan érvényre juttatására törekedett, mégsem látott kivetnivalót a fotó utáni műtermi munkában.
Az újrakezdés éveiben friss, oldott tájképei mellett – Pipacsos mező, 1896, Falu alatt, 1897, Reggel, 1900 – figurális témák is foglalkoztatták Szinyeit. A felszabadult tájfestés – mellyel sikert-sikerre halmoz a budapesti kiállításokon – nem elégítette ki újra fellángoló művészi ambícióit.
Mivel a feleségét megörökítő Lilaruhás nő (1874) is kedvezőtlen visszhangot kapott, csak kisebb, mitológiai tárgyú képeket alkotott. 1882-től Bécsben dolgozott, de a végtelen távlatokat nyitó Léghajó és a konvencionálisabb, naturalista Pacsirta újból rossz kritikát kapott.
1884-ben megfestette a magyar realista tájábrázolás remekét, a Hóolvadást, majd egy időre megint felhagyott az alkotással. Nem akart hazudni, nem tudta megtagadni önmagát, inkább elnémult csaknem egy évtizedre. Nehezítette életét, hogy 1881-ben több tragédiát kellett megélnie; Szinyei fia Félix megkapta a difteritiszt, melyből ugyan szerencsésen kigyógyult, de két kis leánytestvére meghalt. A festőt megviselték a halálesetek, nem volt többé maradása Jernyén, három gyermekével és feleségével Bécsbe utazott. Csalódásait azonban nehezen élte meg, felesége is elvált tőle. Festés helyett politizálással és a birtok vezetésével foglalkozott. 1896-ban megválasztották a héthársi kerület országgyűlési képviselőjének.
Rokonai és barátai közbenjárására tért vissza a festéshez, 1894–1895-ben a Képzőművészeti Társulat által rendezett tárlaton nagy sikert arattak képei. Vadászati témájú vásznát, az Oculit, maga a király, Ferenc József vásárolta meg. 1896-ban a Majális a Műcsarnok millenniumi kiállításán hatalmas sikert aratott, a fiatal festőgeneráció ujjongva fedezte fel benne elődjét.
„Hiába való minden okoskodás, picturát megtanulni nem lehet csak egy mestertől, s ez a mester a Természet. Ez a mi örökös mintánk. (Természet = külvilág)
Ez a mester azonban csak annak tárja fel gazdag kincseit a ki becsületes, őszinte és naiv, s hozzá mindig hű marad. Az megláthatja utolérhetetlen szépségeit. Ez meggyőződésem!
Tudom, hogy egyedüli erőm ez a szilárd meggyőződés. Tehetségem nem nagy, színérzékem jó, technikám egyszerű, routinról bravourról szó sincs ezt jól tudom. Magam sem tartom képeimet mesterműveknek, ezek csak útmutatók. Fog jönni a nagy tehetségű festő ki ezen a nyomon tovább haladva mesterműveket alkotand.”
Utolsó 25 évét szakadatlan munkával töltötte, bár ekkor sem készített 5-6 képnél többet évente. A nagybányaiak sikerei nyomán főleg tájképeket festett (Őszi táj). 1905-ben rendezték meg első önálló kiállítását a Nemzeti Szalonban: 89 munkáját mutatták be, köztük a külön erre az alkalomra készült Szurkos fenyő című képet. Kinevezték az Országos Mintarajziskola és Rajztanárképző (1908-tól Képzőművészeti Főiskola) igazgatójának. 1907-ben alapító tagja lett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének (MIÉNK). Külföldön is nagysikerű kiállításokat tartott, több díjat hazahozott. 1911-ben a Római Nemzetközi Művészeti Világkiállításon 19 műve különteremben szerepelt, ő pedig nagydíjat kapott. 1912-ben az Ernst Múzeum megrendezte második gyűjteményes kiállítását 96 alkotással, s érdemeit a Szent István Rend kiskeresztjével is elismerték.
„Folytatjuk a múlt héten megkezdett szemlénket, s bemutatjuk a téli kiállítás figyelemre méltóbb alkotásait. A tájképfestők közül ezúttal Szinyei Merse Pál festményeit mutatjuk be. Nem kell magyaráznunk Szinyei Merse Pál jelességeit. A mióta hosszas szünetelés után már mint országos képviselő újra kezébe vette az ecsetet, minden újabb művével csak a veszteség nagyságára emlékeztet, mely művészünket érte volna, ha hű marad első elhatározásához s nem szenteli a művészetnek az Isten különös kegyelméből nyert nagy tehetségét. Pedig már közel állt ahoz a ponthoz, hogy ezt az elhatározását végre is hajtsa, mert nagy rea-lismusról tanúskodó műveit nem akarták megérteni, legelső festményeit hidegen fogadta a hetvenes évek kritikája. Az idő igazságot szolgáltatott neki is, mint annyi más, korában eléggé nem méltányolt kiválóságnak. Szinyei Merse tájképei most mindig kiváló és szívesen látott tárgyai a kiállításoknak, mert a természet nagy szeretete s az ábrázolási erő nem közönséges foka nyilatkozik meg bennük. A „Reggel”-ről az ébredő természet egész bája áradoz felénk.” (Forrás: Vasárnapi Ujság 1900. deczember 16.)
Idős korára még megélhette élete legnagyobb kitüntetését, amikor 1914-ben a Szépművészeti Múzeum felállította a Szinyei Termet. 1920. február 2-án halt meg Jernyén (ma: Jarovnice, Szlovákia). Halála után a szűkebb baráti köréhez tartozó művészek és írók megalapították a Szinyei-Merse Társaságot, amely a második világháborúig a magyar művészeti élet befolyásos társasága volt. Nevét ma több utca viseli, neveztek el róla gimnáziumot, Eperjesen szobra áll.
Szinyei a nyugat-európai kortársakkal egyidejűleg fedezte föl a szabad levegő- és napfényhatás festői ábrázolásának lehetőségét, s teremtette meg gazdag színvilágú realista táj- és portréművészetét. Legjobb művei az élet szeretetét és a természet szépségét fejezik ki ma is érvényes módon.
