„Azután minden újra csendes, / és álmodik a temető.” A halottak napjáról először 998-ban emlékeztek meg, majd ez a 11. században a clunyi bencés szerzetesek hatására széles körben elterjedt.
ADY ENDRE: A HALÁL LOVAI
Holdvilágos, fehér uton,
Mikor az égi pásztorok
Kergetik felhő-nyájokat,
Patkótlanul felénk, felénk
Ügetnek a halál-lovak.
Nesztelen, gyilkos paripák
S árnyék-lovagok hátukon,
Bús, néma árnyék-lovagok.
A Hold is fél és elbuvik,
Ha jönnek a fehér uton.
Honnan jönnek, ki tudja azt?
Az egész világ szendereg:
Kengyelt oldnak, megállanak.
Mindig van szabad paripa
S mindig van gazdátlan nyereg.
S aki előtt megállanak,
Elsápad és nyeregbe száll
S fehér uton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken
Új utasokért a Halál.
A végső búcsú sokfélesége
November 2-án, halottak napján a katolikus egyház ünnepélyesen megemlékezik minden elhunytról, de különösképpen „a tisztulás állapotában levő szenvedő lelkekről”. Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy mindenszentek ünnepét követően az összes elhunyt emberről is megemlékezzenek. A halottak napját 998 óta tartják, a 11. században a clunyi bencés szerzetesek hatására terjedt el széles körben.
Kinyíló világunkban feltárulnak a távoli népek eddig rejtett szokásai. Így ismerhetjük meg temetkezési kultuszukat is, amely nemcsak népenként, hanem gyakran még országhatáron belül sem egységes, amint azt hazánkban is tapasztalhatjuk.
Kultúrkörünkben ősidők óta uralkodó szokás az elföldelés, bár ismertek a temetkezés más módjai is (balzsamozás, hamvasztás). Egyik néprajzi kézikönyvünkben olvasható, hogy „A magyar parasztság – az általános hazai gyakorlatnak megfelelően – a halottakat a földbe helyezi örök nyugalomra.” Ezért meglepődve értesülünk arról, hogy más népek nemcsak földbe, hanem tűzbe, vízbe, sőt égbe is temetkeznek. Vízbe például az Orinoco-deltájában élő warao indiánok, akiknek nincs szilárd talaj a lábuk alatt. De nem is kell olyan messzire tekintenünk: a sárréti pákászok körében saját csónakjuk helyettesítette a koporsót, de a Bodrogközben, a Szigetközben s a Tisza árterébe települt falvak szegényeinél is megőrizte némely adat a csónakba temetkezés emlékét.
A tűzbe temetés szokására emlékeztetnek a temetőben gyújtott tüzek; a halott lelkének tetsző áldozat jelképpé szelídült emléke a temetői mécsesek meggyújtása, a halottak napi gyertyaégetés. A török népek az égbe repítik a halottak lelkét. Tibetben az elhunyt testét is: a holttestet felviszik a hegytetőnek egy kijelölt részére és egy lapos kőre fektetik. (Az öt-hétezer méteres csúcsok országában valóban nem egyszerű elföldelni az elhunytat a köves, kopár hegyek között).
Az elsősorban magyar művelődéstörténeti kegyhelynek tekintett kolozsvári Házsongárdi temetőben nyugszik az erdélyi magyarság megannyi kiemelkedő személyisége. A védetté nyilvánított sírok között van Bánffy Miklós, Apáczai Csere János, Tóthfalusi Kis Miklós, Szenczi Molnár Albert, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Dsida Jenő, Jósika Miklós, Xántus János sírboltja, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella közös síremléke. A XX. század elejéig a temető kizárólag magyar volt, hiszen 1918-ig Kolozsváron elenyésző volt a román lakosok száma. A románok által Központi Temetőnek nevezett Házsongárd státusszimbólumot jelent a mai kolozsváriak számára is, akik közül sokan oda akarnak temetkezni, és az igazgató szerint erre „ráhajtanak bizonyos körök”. Mindazonáltal a temetőben lévő sírok jóval több mint fele még mindig magyar.
Ahol nem feketében gyászolnak
A gyász színe a mi kultúránkban fekete, de a világ nem egy népe fehér ruhát öltve gyászolja halottait. (Csököly községben és a Dél-Dunántúl néhány más falvában nálunk is fehér volt a gyász színe egészen a 19. század közepéig, a szomszédos települések némelyikében meg sárga). A palócok lakta vidékeken a közeli hozzátartozók fekete gyászba, a távoli rokonok kék-zöld félgyászba öltöztek. Gyász idején a sárga szín a jellemző Egyiptomban, a zöld az iszlám szent színe, de egyben a gyász színe is. Ma is a muzulmán temetés kelléke a zöld koporsólepel. Van olyan ország, ahol az iszlám temetésen csak férfiak vesznek részt. A nők az iszlám vallás szerint nem tudják visszatartani könnyeiket, ezzel megnehezítik a távozni készülő lélek útját. Az asszonyok otthon búcsúznak el a halottól.
DSIDA JENŐ: A TEMETŐBEN
(részlet)
Köröttem csend – és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! –
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.
Az etnikai különbségek mellett megfigyelhetők vallási eltérések is a végső búcsú szertartásrendjében. Minden vallás a maga módján néz szembe az ember halandóságával. A hagyományőrző protestáns vidékeken éjfélnél tovább nem maradnak, míg a katolikusoknál hajnalig vannak együtt a virrasztók. A túlvilági életbe vetett hitet jól érzékeltetik a sírmellékletek. Néhol szokás volt egy tálban ételt és az elhunyt használati tárgyait vele temetni. Katolikusoknál a halott karjait – ha keresztszülő – mellükön keresztbe teszik. Általában olvasóval kötik körül kezét, melybe vagy szentelt gyertyát állítanak vagy az illető imádságoskönyvét. A reformátusok a harangnak csupán igen rövid meghúzásával jelzik a lélek távozását, mivel a reformáció szabálya a hosszas harangozást is tiltja.
Rituális teendők
A zsidó temetkezési szokások igen szigorú előírásokat követnek: a halottat minél előbb el kell temetni. A rituális mosdatás után ráadják a hagyományos fehér ruhát, a kitlit. Nagy jócselekedetnek számít a halottmosdatás (tahara), a virrasztás a halott mellett, és a szükséges imák elmondása. A zsidó temetők hagyományosan dísztelenek, de a neológ irányzat fellépésével ott is megjelentek a szobrok, a díszes kripták és egyéb keresztény sírkertekben is fellelhető motívumok. A hagyományokhoz ragaszkodó temetőlátogatók virágok helyett kavicsokat helyeznek a sírra, „az emlékezés köveit”. A kavicsok mellé gyakran imádságokat, üzeneteket tartalmazó papírszeletek kerülnek. Ez a szokás a kínaiaknál is megfigyelhető.
A török időkből való mohamedán temetkezés egyik sajátossága, hogy kiváló személyiségeik sírjai fölé kis mauzóleumokat emeltek (ezek közül mára csak Gül Baba türbéje maradt fenn). Ma is temetnek – főleg a magyarországi mohamedán közösség vezetőit – az Új köztemetőben lévő kicsiny mohamedán parcellába, amely egyidős magával a temetővel, és meglepő módon kínai sír is található benne.
A magyarországi kínai temetések többsége szóróparcellás temetés. A kínai kolónia becsült népességéhez képest elenyészően csekély számukat az magyarázza, hogy a nálunk élő kínaiak többsége fiatal, s mint egy képviselőjük elmondta, „aki közülük úgy érzi, megöregedett, az hazautazik meghalni”. Nálunk is közismert már a kínai természetgyógyászok szókimondása: „Amikor az altest nagyobb, mint a mellkas, ideje készülni a temetésre.” Közmondásuk szerint pedig „az élet legfontosabb dolga a jó temetés”.
