„Mert az ember nem felejthet, lelkében állandóan emlékeznie kell.” A mai nap a holokauszt magyarországi áldozataira emlékezünk, arra, hogy 1944-ben ezen a napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása.
Magyarországon minden évben április 16-án tartják a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját, arra emlékezve, hogy 1944. április 16-án kezdődött meg a hazai zsidóság gettóba zárása elsőként Kárpátalján.
Pokorni Zoltán oktatási miniszterként a budapesti gettó felszabadításának évfordulóján, 2000. január 18-án javasolta, hogy a középiskolákban minden évben április 16-án emlékezzenek meg a holokausztról. Erre már abban az évben sor került, az Országgyűlés pedig április 17-én emlékülést tartott.
PILINSZKY JÁNOS: HARMADNAPON
Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
A magyarországi zsidóság teljes egyenjogúsága 1867-ben, a kiegyezés évében valósult meg. A zsidó felekezetet 1895-ben nyilvánították „bevett vallásnak”, azaz az állam által elismertnek, a többi bevett vallással egyenrangúnak.
A Nemzetgyűlés az első világháború után, 1920. szeptember 26-án elfogadta a numerus claususként ismert 1920. évi XXV. törvénycikket, amely előírta, hogy az országban élő „népfajok, nemzetiségek” nem tanulhatnak nagyobb arányban az egyetemeken, mint amekkora az összlakosságon belüli részarányuk. Az intézkedés elsősorban a zsidóságot sújtotta.
A második világháború küszöbén, 1938. május 29-én lépett hatályba az első zsidótörvény „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról”. A jogszabály szerint a sajtó-, az ügyvédi, a mérnöki és az orvosi kamara tagjainak, valamint az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20 százaléka lehetett izraelita vallású. Az 1939. május 5-én kihirdetett második zsidótörvény „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” már faji alapon minősítette zsidónak azt, akinek legalább egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt, őket eltiltották az értelmiségi pályától. Az 1941. augusztus 18-án kihirdetett harmadik zsidótörvény „a házassági jog módosításáról és a házassággal kapcsolatos fajvédelmi rendelkezésekről” megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, és „fajgyalázásnak” minősítette a nem zsidók és zsidók közötti, házasságon kívüli nemi kapcsolatot. Az 1939. évi honvédelmi törvény teremtette meg a fegyvertelen honvédelmi munkaszolgálat jogi alapjait, később a munkaszolgálat is több tízezer zsidó életét követelte.
HELTAI JENŐ: NÉGY FAL KÖZÖTT
(részlet)
„Csodálatos együgyűség! Valamikor azt reméltem, hogy a közös nyomorúság rávezeti majd az embereket a megértésre, az egymáshoz való tartozás érzésére, a kölcsönös segítségre. Ezzel szemben az idegesség, a mással való nem törődés még jobban kiéleződik, összefogás helyett még nagyobb széthúzás, az elesettet nem emelik föl, hanem rátaposnak. Őrültek kezébe került a világ, egy bolond százmilliót csinál. A szamarak, a betegek és a gengszterek uralkodnak, mindenki gyilkol és rabol. Az egyház megbukott: prédikál, alkalmazkodik, és titokban majdnem áldását adja a dolgokra, mindaddig, amíg neki nem esik baja. Krisztust emlegeti, és kacérkodik az Antikrisztussal, fél tőle, és imádja, mint a nő az ellenséget, odaadja magát neki, hogy bántódása ne essen, és respektálják.”
A holokauszt első, magyar zsidókat is érintő tömegmészárlása 1941. augusztus 27-28-án az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban történt, ahol a német SS 23 ezer zsidót végzett ki, többségük Magyarországról kitoloncolt, javarészt hontalan ember volt. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a Sztójay-kormány sorra hozta a zsidóellenes jogszabályokat a sárga csillag viselésétől a kerékpárok beszolgáltatásán át a zsidók lakásának igénybevételéig. 1944. április 28-án jelent meg a gettósításról szóló rendelet, melynek értelmében a kisebb települések zsidóságát nemre és korra való tekintet nélkül összegyűjtötték, majd egy nagyváros határában gettókba, gyűjtőtáborokba szállították, a városi és budapesti zsidókat elkerített gettókban zsúfolták össze. A gettósítás a Kárpátalján már a rendelet megjelenése előtt, 1944. április 16-án, hajnalban megkezdődött. Az intézkedést néhány hét alatt az egész országban végrehajtották, Budapesten csillagos házakba zsúfolták a zsidónak minősített embereket.
A tömeges deportálások 1944. május 15-én kezdődtek. Az Adolf Eichmann által irányított német törzskar a magyar közigazgatás és csendőrség közreműködésével néhány hónap alatt 437 ezer vidéki zsidót hurcolt haláltáborokba, Auschwitzba napi négy szerelvény, összesen 147 vonat indult. Budapest zsidóságának elhurcolását Horthy Miklós kormányzó a nemzetközi tiltakozás hatására július 6-án leállította.
FRANZ ROSENZWEIG: SZENVEDÉS ÉS FORMA
(részlet)
„Mert az ember nem felejthet, lelkében állandóan emlékeznie kell. Osztályrésze a szüntelen szenvedés és a szüntelen vigasz. Isten megvigasztalja őt mindazokkal együtt, akik szűkölködnek a vigaszban. A gyászoló könnyeit letörli annak arcáról és minden arcról. De ott fénylenek ezek a könnyek tovább a szemekben addig a napig, amíg eljön minden dolgok nagy megújulása.”
Az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet után a Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. Az újdonsült „nemzetvezető” felújította a deportálásokat: novemberben és decemberben mintegy 50 ezer budapesti és munkaszolgálatos zsidót vittek Németországba, zömüket gyalogos halálmenetben hajtották nyugat felé. A Budapesten maradt zsidókat novemberben két gettóba zárták, nyilas fegyveresek pedig zsidók ezreit gyilkolták meg. Az üldözötteket számos diplomata és egyházi személy – köztük a svéd Raoul Wallenberg, a svájci Carl Lutz, az olasz Giorgio Perlasca és Angelo Rotta pápai nuncius – igyekezett menteni. A budapesti gettó túlélőit 1945 január 18-án, a koncentrációs táborokban életben maradtakat 1945 tavaszán szabadították fel a szövetséges csapatok.
ESTERHÁZY PÉTER: AZ ÖRÖMRŐL
(részlet)
„Azt is tudjuk – tudjuk, ha akarjuk –, hogy mi, akik azt a nyelvet beszéljük, amelyen a Sorstalanság íródott, nem végeztük el azt a szellemi, morális munkát, szembenézést, amelyet a Sorstalanság tárgya minden emberre, minden emberi közösségre rárótt. Evvel mi még tartozunk, nem a világnak, nem az Európa Klubnak, hanem magunknak.
A szembenézés nem melldöngetés és nem pellengérre állítás, nem a bűnösök és az áldozatok kijelölése. Itt sincs egy tiszta részhalmaza a társadalomnak, mely kárörvendve nézhetné, hogy mit csinál a másik. Megint csak a történetünkről van szó, a saját, valódi történetünkről. És ugyan néhány őrültön kívül senki nem tagadja a holokausztot, de az is tény, hogy kellő mértékben nem ismerjük a saját tényeinket, vagyis nem helyeztük el őket a saját történetünkben. Nem a másokéban, nem a nyilasokéban, nem a szélsőjobbéban, hanem a sajátunkban.”
Az 1941. évi népszámlálás 725 ezer izraelitát mutatott ki a revíziós lépések után megnövekedett területű országban. Kétharmaduk meghalt a munkaszolgálat, a deportálások, a tudatos népirtás következtében. A vidéki zsidóság gyakorlatilag teljesen megsemmisült, a Budapesten élők közül mintegy 100 ezren menekültek meg. A történészek 5 és 70 ezer közé teszik azoknak a magyarországi romáknak a számát, akik a holokauszt áldozataiként koncentrációs táborokban vesztették életüket. A cigány holokauszt, a porajmos áldozataira augusztus 2-án emlékeznek Magyarországon.
Az emléknaphoz kötődik a budapesti, Páva utcai Holokauszt Emlékközpont 2004. április 15-i megnyitása. A hagyományos Élet menete emléksétát idén Budapesten április 14-én rendezik meg, a résztvevők a Március 15. térről a Jane Haining rakparton át vonulnak a Cipők a Duna-parton emlékműig. A központi megemlékezést április 16-án tartják a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhelynél.
