Húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, e napon ünnepli Krisztus feltámadását. Megünnepléséről már a 3. század óta vannak adataink, általánossá a 8. század óta vált.
A magyar húsvét elnevezés a böjti időszak megszűntére utal, tehát ekkor lehet újra húst enni. A húsvétvasárnapi szertartás része a húsvéti ételek megáldása, mely az utolsó vacsorára és Jézus csodálatos kenyérszaporítására emlékezteti a híveket.
Bárányhúst vagy helyette sonkát, kalácsot, tojást, sok helyen bort, más ételeket is visznek ilyenkor a templomba szentelésre, a jellegzetes húsvéti ételeknek szimbolikus jelentésük van: a bárány Jézus életáldozatának jelképe, a kalács Jézus feltámadására utal, aki megjelent tanítványainak, a kenyeret megáldotta és tanítványaival evett.
Sokfelé az volt a szokás, hogy szentelés után siettek haza az emberek, mert a néphit szerint aki lemarad, még abban az évben meghal, míg aki elsőnek ér haza, első lesz az aratásban és mindenféle munkában. A megszentelt ételből otthon csak azok ehettek, akik elvégezték a húsvéti gyónásukat, áldozásukat, az elhunyt vagy távollevő családtagok részét a koldusok kapták meg. A hagyomány szerint tojásadományt adtak a szegényeknek és koldusoknak a halottak lelki üdvéért is. A szentelt étel maradványainak varázserőt tulajdonítottak: a tojás héját például a veteményre szórták, a kotlós fészkébe tették, vagy megetették vele az aprójószágot, meghintették vele a búzavetést, hogy jégverés, üszög kárt ne tegyen benne.
Húsvétvasárnap sok helyen tartottak határjárást: a falu népe körbejárta a földeket, hogy elűzzék a gonoszt és megvédjék a tavaszi vetéseket, megtisztították a forrásokat és patakokat. A középkorban elterjedt volt a feltámadást a szabadban megjelenítő dramatikus vallási játék. Még a XX. század első felében is ismert volt az ebből gyökerező Jézus-keresés, szentsír-keresés szokása: húsvét hajnalán férfiak és nők a falu temetőjében hozzátartozóik sírján gyertyát égettek, s a föltámadás örömét megosztották halottaikkal.
Húsvéthétfő húsvét másnapja. Ehhez kapcsolódik a bibliai eredetű Emmausz-járás szokása – Jézus feltámadása után az Emmauszba vezető úton megjelent két tanítványa -, amely Magyarországon elsősorban a baranyai németek körében őrzött hagyomány.
Húsvéthétfőhöz fűződnek a legismertebb népszokások – a locsolás és ennek jutalmául a festett, piros vagy hímes tojás, illetve ma már bármilyen színű és díszített tojás ajándékozása is. A locsolkodás alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. A tojás, amely eredetileg halotti kultusz kelléke, a belőle kikelő madárral Jézus újjászületését, a népi hiedelem szerint az életet szimbolizálja, a piros szín Jézus kiontott vérét jelképezi. A locsolkodó vers és a kölnivel való locsolkodás később terjedt el, ahogy az ajándékot hozó húsvéti nyúl képzete is. A nyúl – a többi jelképhez hasonlóan – a termékenység és az élet ciklikus megújulásának jelképe, de a gyermekeket megajándékozó nyúl meséje csak a XX. század „terméke”.
A keresztény hagyomány a húsvéti locsolást a keresztelésre vezeti vissza, amely hajdan vízbemerítéssel, leöntéssel történt. Más magyarázat szerint ez a mulatság a vidámság túlcsordulásának jeleként került a húsvéti szokások közé. (A Dunántúlon ugyanakkor egészségvarázsló mondóka kíséretében fonott korbácsokkal ütögették a lányokat.)
A húsvéthétfőt régebben – a locsolkodás szokására utalva – vízbevető, vízbehányó hétfőnek is nevezték. Korábbi szokások szerint a lányokat vödörrel locsolták le, s felöltözve befektették őket az itatóba. Húsvéthétfő egyúttal a fiatal lányok és legények mulatságainak egyik legfontosabb alkalma, igazi tavaszünnep volt szabadban töltött szórakozással, s az ünnepen országszerte húsvéti bálokat rendeztek. A falvakban a tojásokhoz különböző versenyek hagyománya is köthető – gurítás, dobálás, összeütés. Az ajándékba kapott piros tojásba a fiúk aprópénzt dobtak élével, ha „beleállt” megkapták, ha nem sikerült, elvesztették.
