„Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához.” 140 éve, 1877. július 2-án született Hermann Hesse Nobel-díjas német író.
HERMANN HESSE: A BÉKE ELÉ
(részlet)
„Béke!” mintha mesékből,
gyermekálmainkból csengne a szó.
„Béke!” S mégis alig mer
örülni a szív, közelebb van a könnyhöz.
Szegény emberek mi,
jóra, rosszra egyként hajlamosak,
állatok és istenek! Hogy a földre teper ma
minket a kín meg a szégyen!
(Fordító: Somlyó György)
Hermann Hesse 1877. július 2-án született. Sokoldalú művészetében a különböző kultúrák és vallások elemei keveredtek, ami részben a családi háttérből is eredeztethető. Sváb protestáns lelkész szülei misszionáriusként Indiában töltöttek hosszabb időt, nagyapja neves orientalista volt. Szülői nyomásra a maulbronni evangélikus teológiai szemináriumba került, ahonnan – az intézmény szigora miatt – rövid idő múlva megszökött. Kisebb idegösszeroppanást kapott, öngyilkosságot kísérelt meg, majd egy ideig kezelés alatt is állt. A gimnáziumot 1893-ban végezte el, ezután toronyóragyárban, majd egy tübingeni könyvkereskedésben dolgozott segédként. A munka mellett az önművelés töltötte ki minden idejét, nagyapja igen gazdag könyvtára vetette meg műveltsége alapjait, a bölcseleti írások mellett Turgenyevért és a német romantikusokért lelkesedett.
Költőként 1896-ban debütált, Madonna című versét egy bécsi folyóirat közölte, első versesköteteiről később Rilke nyilatkozott elismerően. 1904-ben jelent meg a Peter Camenzind című fejlődésregény, amelynek főhőse, Hesse, más regényhőseihez hasonlóan az önmagára találás, az egyéni lét értelmének felkutatást tekinti céljául. Hesse nem sokkal később megnősült, s Gaienhofenben telepedett le. Több újságnak is cikkeket írt, majd részt vett a haladó szellemű März folyóirat megalapításában. 1911-ben indiai utazást tett, ennek emlékét Jegyzetek Indiáról című műve őrzi, majd Svájcba költözött.
„Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud.” (Demian)
Az első világháború ellen több cikkben is tiltakozott, s részt vett egy fogolysegélyező szervezet munkájában is. 1916-ban a háború borzalmai mellett magánéleti traumák miatt is mély válságot élt át, felépülését a pszichoanalízisnek köszönhette. Munkáira is hatottak Jung és Freud tanai, a mélylélektan elmélete és módszerei. A pszichoterápia részeként festeni is elkezdett, több művéhez is ő készítette az illusztrációkat. 1919-ben újabb fejlődésregénnyel jelentkezett, a Demian Emil Sinclair álnéven jelent meg.
A húszas évek elejétől Hesse egyre inkább eltávolodott a nyugati civilizáció eszmeköreitől, érdeklődése fokozottabban a keleti filozófiák és vallások, a pszichoanalízis felé fordult, s nagy hatással volt rá Nietzsche és Dosztojevszkij is. A keleti miszticizmus ihlette 1922-ben megjelent – 1919-ben, egy évvel az első világháború katasztrófája után kezdi írni – Sziddhárta című művét, amelyben Buddha ifjúkorát dolgozta fel. A közhangulatot, a szellemi életet a kultúrpesszimizmus, a dekadencia jellemezi. Hessét az útkeresés ösztönzi, a szellem – lelki megújhodás lehetőségeit keresi, ez vezeti az idegen, keleti kultúra világába. A Sziddhártát 42 nyelvre fordították le és napjainkig több millió példányt adtak el belőle. Sziddhárta, a buddhizmus megalapítója – mint általában a keleti vallások központi alakjai – társadalomtól elfordult, önmagát kereső ember.
„Ha valaki keres, könnyen megeshetik vele, hogy már csak azt a valamit találja meg, amit keres, hogy semmit sem tud megtalálni vagy magába fogadni, mert mindig csak arra gondol, amit keres, mert egyetlen célja van, mert megszállottja e célnak. Aki keres, az egyetlen célra tör. Megtalálni viszont azt jelenti: az ember szabaddá lesz, nyitottá lesz, nem törődik a céllal.” (Hermann Hesse: Sziddhárta)
Újabb pszichoanalízisen vett részt, sokat utazott, elvált, majd újranősült, s e sokféle élmény eredményeként 1927-ben megjelent az önmegismerés útját járó ember regénye, a Pusztai farkas, amely később a hippimozgalom egyik meghatározó műve lett, s a Steppenwolf nevű együttes névadója is.
„Mindenesetre úgy tűnik, hogy a Steppenwolf az a könyvem, amelyet gyakrabban és alaposabban félreértettek, mint bámely másikat… Ezek az olvasók mintha teljesen átsiklanának azon, hogy a pusztai farkas és kétes élete fölött is létezik egy másik, magasabb, örök világ is; a „Traktátus” és a könyv minden olyan része, amely a szellemről, a művészetről és a „halhatatlanokról” szól, pozitív derűs, egy személy és idő fölötti hitvilágot állít szembe a pusztai farkas szenvedéseivel… Természetesen nem írhatom elő – és nem is kívánom előírni – az olvasónak, miként értse elbeszélésemet… De azért jobban szeretném, ha sokan észrevennék, hogy a pusztai farkas története egy betegséget és krízist mutat be ugyan, ez azonban nem a halálhoz, a pusztuláshoz, hanem ellenkezőleg a gyógyuláshoz vezet.”
„Történelemmel foglalkozni, kedves barátom, nem tréfadolog s nem felelőtlen játék. Történelemmel foglalkozni, ez feltételezi annak a tudását, hogy ezzel valami lehetetlenre s mégis szükségesre s nagyon fontosra törekszünk. Történelemmel foglalkozni annyi, mint átengedni magunkat a zűrzavarnak s mégis megőrizni hitünket a rendben és értelemben. Nagyon komoly feladat ez, fiatalember, s talán tragikus feladat is.” (Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték)
1931-ben Hesse harmadik feleségével Montagnola mellé költözött, írt, kertészkedett és meditált, majd 1933-tól, Hitler uralomra jutásától a német emigránsok érdekében tevékenykedett. A náci Németországban később nem is nagyon publikálták műveit, mivel károsnak ítélték őket. 1943-ban jelent meg máig talán legismertebb, legfilozofikusabb regénye, a szimbólumokkal telített Az üveggyöngyjáték, amelyet Thomas Mann „inkommenzurábilisnak”, összemérhetetlennek nevezett. (Hesse egyébként a regény egyik hősét éppen Mannról mintázta.) Szoros szellemi rokonságban áll Joyce Ulyssesével, Musil A tulajdonságok nélküli emberével és Thomas Mann Doktor Faustusával. A történet egy képzeletbeli tudósállamban, téren és időn kívüli világban játszódik. A titokzatos, megfoghatatlan Üveggyöngyjáték a szellemi élet egyik lehetősége, absztrakt eszme, virtuóz bánásmód az emberiség teljes kultúrkincsével, játék e kincs minden tartalmával, a tökély keresésének jelképes formája, egyfajta kifinomult alkímia, közeledés az önmagában egységes szellemhez, tehát Istenhez. Ugyanakkor ez a művészi és tudományos csúcsteljesítmény öncélú, s a valóságos élettől elszakított szellem pusztulásra ítéltetett. Az utópiának ható történet soha el nem évülő kérdésekre keresi a választ., többek között arra , hogy az emberi szellemnek és az európai kultúrának mi a sorsa. A regényt kritikusai életműve csúcspontjának nevezték, ezt követően már nem is írt többet. „csak” novellái, esszéi, versei és egyéb írásai jelentek meg.
1946-ban ismét kiadták Németországban is, s ugyanekkor megkapta a Goethe-, majd nem sokkal később a Nobel-díjat is. A szenvedélyes levelező Hesse 1951-ben mintegy 200 levelét tartalmazó kötetet jelentetett meg, amelyben többek között olvashatók a Mannhoz, Romain Rollandhoz, Kerényi Károlyhoz írott levelei is. 75. születésnapjára költeményeiből jelent meg gyűjteményes kötet, majd hét kötetben összegyűjtött írásait publikálta. 1955-ben a német könyvkereskedelem Békedíját vehette át. Nem sokkal 85. születésnapja után agyvérzést kapott, s 1962. augusztus 9-én meghalt.
Emlékére két irodalmi díjat is alapítottak, szülővárosában pedig 1990-től Hermann Hesse Múzeum működik.
