„Csak a legritkább esetben kövessed mások tanácsát: az olyan dologban, amelyet már meggondoltál, ki ismerhetné jobban az összes körülményeket, mint te magad?!” Ludwig van Beethoven, az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb alakja, aki legtermékenyebb periódusában majdnem teljes süketségtől szenvedett.
Beethoven újító művészetére igaz: „miközben képviselője és szerves folytatója a bécsi klasszicizmus zenei ideáljának és rendjének, munkásságának érett korszakától szinte szétfeszítő erővel, ellenállhatatlan bátorsággal nyitja meg a romantika, sőt kései alkotásaiban már a tonalitás szokásrendjét végleg meghaladó XX. századi zene kapuit is.”*
Ludwig van Beethoven feltehetőleg 1770. december 16-án született Bonnban. Nagyapja karnagy és basszista volt Leuwenben, majd a bonni udvar muzsikusa, apja a kölni érsek énekese. Ludwig édesanyjának, Maria Magdalena Kewerichnek, aki egy udvari főkomornyik özvegyeként ment feleségül Johannhoz, nemcsak a gyerekeiről és a kocsmákat gyakorta látogató férjéről kellett gondoskodnia, hanem saját iszákos és zavaros elméjű édesanyjáról is.
A kis Ludwig tehetsége korán feltűnt: apja már négyéves korában a zongorához kényszerítette, elvégre a zene olyan mesterség volt, amellyel némi szerencsével pénzt lehetett keresni. Nyolc éves korától szerepelt zongoristaként, tizenkét évesen orgonált, egy évvel később kiadták első szonátáit. Iskolába 1781-ig járt, műveltségét a von Breuning családban szerezte, ahol zenetanár volt. 1787-ben a kölni érsek Bécsbe küldte, itt Mozart volt a mestere, de anyja betegségekor hazatért Bonnba. 1792-ben elhunyt az édesapja, akire Ludwig van Beethoven soha egyetlen rossz szót sem mondott vagy írt le. Arra viszont tanúk is vannak, hogy Beethoven dührohamot kapott, ha valaki becsmérelni merészelte az apját Még ebben az évben Bécsbe költözött, s az 1791-ben elhunyt Mozart után Haydnnál tanult. Bécsben huszonkét esztendős kora óta Haydn, Albrechtsberger és Salieri neveltje lett, mindenekfelett azonban önmagáé.
„1790-ben már olyannyira elismerték tehetségét, hogy II. József halálakor a bonni irodalmi társaság felkérte a Gyászkantáta komponálására, illetve az Ünnepi kantáta megírására II. Lipót trónra lépése alkalmából.”
Az 1794-es francia megszállással bonni támogatása véget ért, 1795-ig csak bécsi pártfogói szalonjaiban lépett fel. Virtuózpályája kitűnően indul s legjobb barátai, hívei, rajongói a bécsi arisztokraták, Lichnowsky és Lobkowitz hercegek, Rudolf főherceg, Kinsky, Thun, Erdődy, Brunswik és Razumovszkij grófék, Gleichenstein báró… és még sokan. A bécsi arisztokrácia mellé állt: Razumovszkij orosz követnek és Lobkowitz hercegnek írta az 5. és 6. szimfóniát, Esterházy Miklósnak a C-dúr misét, Rudolf főherceg érseki beiktatására a Missa Solemnist. Legtöbb műve ajánláskompozíció: mivel állást nem vállalt, ezekből élt, nem is rosszul, alkotásait megfizették. Magas pártfogói palotáiban lakott, 1800-1806 között például a Brunszvik család vendége volt Martonvásáron, több művét itt írta.
De az ifjú művészből egyre jobban kiütközött a saját útját járni kívánó önérzet és gőg, időnként esetlen magatartás, mellyel mindenkit maga ellen bőszített. „Jó, ha az ember érintkezik az arisztokráciával, de tudni kell neki imponálni.” – mondogatta neki Haydn, de hiába. Anekdoták sora maradt fenn arról, hogy mikor néhányan beszélgetni mertek a játéka közben, felpattant és kijelentette: „Ilyen barmoknak nem zongorázom!”
Évek óta gyöngül a hallása, harmincéves korára már süketség környékezi, nemsokára teljesen elvész számára a külső világ. Magánélete nem volt kiegyensúlyozott, többször akart nősülni, de kapcsolatai rendre megszakadtak. Jérome Bonaparte 1808-ban Kasselbe hívta, de pártfogói évi 4000 forintot adtak neki, csak hogy Bécsben maradjon. 1815-ben öccse meghalt, fiának gyámja Beethoven lett, s bár vágyott rá, alkalmatlan volt az apaszerepre; vad rajongása miatt a fiú öngyilkosságot kísérelt meg.
Európa számos városában hangversenyezett, de 1814-ben süketsége miatt lemondott a nyilvános szereplésről. Hallászavarai 1795-ben kezdődtek, 1808-ra már erősen nagyothallott, 1819-re teljesen megsüketült és magányos különccé vált. Szenvedéseit érzékelteti búcsúlevele, a heiligenstadti végrendelet. 1819-től csak írásban lehetett érintkezni vele, 400 beszélgető füzete utolsó éveinek fő forrása. 1827. március 26-án halt meg Bécsben, a währingi temetőben tízezren kísérték utolsó útjára, köztük Franz Schubert.
Műveit a felvilágosodás és humanizmus eszméi hatják át és a feltörekvő polgárság szabadságvágyát tükrözik; a zene kifejező erejét a hagyományos kereteket szétfeszítve a maximumra fokozta. A középpontban hangszeres művei állnak, bennük tetőzik a zene klasszikus korszaka. Támogatói jóvoltából tehetsége kötöttség nélkül bontakozhatott ki, újszerű muzsikája nem maradt a szalonokban, eljutott a tömegekhez. Bécs közönsége mindig mellé állt, s ítélete maradandóbb volt a szakma kritikájánál.
Beethoven individualizmusával elszakadt a klasszikusoktól, akiknek ugyanakkor ő az utolsó nagy alakja, egyetemessége viszont – amely Shakespeare-hez és Michelangelóhoz mérhető – elválasztja utódai romantikus zenéjétől, bár ez az irányzat vele kezdődik.
„Ó ti emberek, akik engem mogorvának, bolondnak vagy embergyűlölőnek néztek, mennyire igazságtalanok vagytok hozzám! Nem tudjátok a titkos okát annak, ami elöttetek csak látszat. Szívem és kedélyem, gyermekkorom óta hajlott a gyengédségre, még nagy tettekre is bennem a hajlam. De gondoljátok meg, hogy hat év óta szörnyű baj lett úrrá rajtam, oktalan orvosok még súlyosbítottak. Évről évre hitegetett a gyógyulás csalóka reménye míg végre rá kellett jönnöm, hogy bajom hosszan tartó, és gyógyulása talán évekig is ha ugyan nem teljesen reménytelen. … Az ilyen tapasztalatok a végső kétségbeesés juttattak, s kevés híja volt, hogy nem magam vetettem véget az életemnek. Csak a művészet tartott vissza egyedül. Úgy éreztem, lehetetlen itthagynom e világot, mielőtt létre-volna, amire hivatásom képesít; így tengettem tovább ezt a nyomorúságos életet, nyomorúságos testi szervezet életét, mely a legjobb állapotból a legrosszabba taszíthatja. … benne, hogy elhatározásom szilárd marad s én kitartok, amíg csak a kérlelhetetlen párkák el nem vágják életem fonalát. Akár javul a helyzet, akár nem, én helytállok.” (Szabolcsi Bence: Beethoven – Részlet a heiligenstadti végrendeletéből, 1802)
Művészete áttörte a zeneélet korlátait, néptáncot, indulót, népdalt, utcai nótát, minden zenei anyagot saját lelke ritmusára gyúrt át, transzcendens régiókba emelt és beépítette műveibe, amelyek a zsarnokság és szabadságvágy nagy ütközetei, a dübörgő Sors (V. szimfónia) és a hősök (Eroica, Coriolán, Egmont) összecsapásai. Darabjai többségét leírás előtt évekig a fejében tartotta. Zongora- és hegedűversenyeket, kilenc szimfóniát, nyitányokat (Egmont, Leonora, Coriolanus), kísérőzenéket (István király), baletteket, dalokat, kórusműveket komponált. Egyetlen operája a Fidelio, amelyhez négy nyitányt írt.
Vérbeli demokrata volt, közismert, hogy az Eroica szimfónia Napóleonnak szóló dedikációját széttépte, mikor az első konzul császárrá koronáztatta magát. Impulzív természetével sokakat megsértett, olykor fölényes vagy gyanakvó volt. Az 1815. évi bécsi kongresszus idején a társadalmi élet központjába került, ám e hiú ragyogás nem tört át rezignációján.
A IX. szimfónia Örömódája – Friedrich Schiller művének feldolgozása 2002 óta a Világörökség része.
Beethoven művészete
Beethoven szimfonikus, zenekari kiséretes művei sorában – többek között – kilenc szimfóniát, egy operát, különböző nyitányokat, két misét, három kantátát, öt zongoraversenyt, egy hegedűversenyt és egy hegedűre, gordonkára és zongorára írott hármasversenyt hagyott az utókorra.
Kamarazenei alkotásai között legjelentősebbként tizenhét vonósnégyest, tíz hegedű–zongoraszonátát, öt gordonka–zongoraszonátát, zongorás – és vonóstriókat, valamint egyéb, igen változatos hangszer-összeállítású darabokat találunk.
Külön fejezetet képeznek zongorára írott szólóművei – harminckét szonáta, variációk, bagatellek, táncok és egyéb darabok –, valamint dalai, kórusai. Műveit ő maga vette jegyzékbe.
Beethoven szimfonikus művei:
Op. 21. – C-dúr szimfónia, No. 1., 1799-1800
Op. 36. – D-dúr szimfónia, No. 2., 1801-02
Op. 55. – Esz-dúr szimfónia, No. 3. („Eroica”), 1803-04
Op. 60. – B-dúr szimfónia, No. 4., 1806
Op. 67. – c-moll szimfónia, No. 5. („Sors”), 1804-1808
Op. 68. – F-dúr szimfónia, No. 6. („Pastorale”), 1807-1808
Op. 92. – A-dúr szimfónia, No. 7., 1811-12
Op. 93. – F-dúr szimfónia, No. 8., 1811-12
Op. 91. – Wellington győzelme, avagy avittoriai csata, 1813
Op. 125. – d-moll szimfónia, No. 9. („Örömóda”), 1822-24
Beethoven egyéb zenekari művei:
WoO 1 – Ritterbalett, 1790/91
WoO 6 – B-dúr rondó zongorára és zenekarra, 1795 k.
Op. 40. – G-dúr románc hegedűre, 1801/2
Op. 43. Anh. – Prométheusz teremtményei, 1801/2
Op. 50. – F-dúr románc hegedűre, 1802
Op. 72/2. – Második Leonóra-nyitány, 1805
Op. 138. – Első Leonóra-nyitány, 1805
Op. 72/3. – Harmadik Leonóra-nyitány, 1806
Op. 62. – Coriolan-nyitány, 1807
WoO 18-20 – Három induló fúvószenekarra, 1809-10
Op. 72/4. – Fidelio-nyitány, 1814
Op. 115. – Névnapi nyitány, 1814-15
WoO 24 – D-dúr induló, 1816
Op. 124. – Házavatás-nyitány, 1822
*Felhasznált irodalom: A zene története; Jan Caeyers: Beethoven;
