„Egy gondolat boldoggá vagy boldogtalanná tehet valakit; egy gondolat éltetni és ölni tud.” Anatole France Nobel-díjas francia író, akadémikus 100 éve, 1924. október 12-án halt meg. A 19. századi Voltaire-nek is nevezett Anatole France-t a franciaországi felvilágosodás korszakának befejezőjeként ismeri a világirodalom.
„Úgy kell vizsgálni France-t, szerény gondolatom szerint…
az ő tulajdon eszközeivel. Elsőbben is azzal a különös hajlamossággal és előzékenységgel, mely az együttérzés föltétele, azzal az értelmi és lelki csiszoltsággal, mely legfinomabb fokozataiban, szinte kéjes szenzibilitásaiban, talán éppoly kiváltság kérdése, mint a legmagasabb születés. Valahogy úgy kell olvasni, ahogy Don Quijote olvasta a lovagregényeket.” (Szomory)
Anatole France 1844. április 16-án Párizsban jött a világra Anatole Francois Thibault néven egy könyvkereskedő fiaként, szabad ideje nagy részét a könyvek közt töltötte. Főiskolai tanulmányait követően egy ideig könyvtárosként és lektorként dolgozott. Hamarosan ismert költő lett, Leconte de Lisle parnasszista köréhez csatlakozott, de republikanizmusa és antiklerikalizmusa hamar eltávolította az ideológiai program nélküli csoporttól.
Első kötete a romantika vezéralakjáról, Alfred de Vignyről szólt. Fő költői műve az Idillek és legendák. A korinthoszi menyegzőben harcos egyházellenességével szakított a parnasszistákkal, és politikai versei is szemben álltak a l’art pour l’art felfogással. Bonnard Szilveszter vétke című regényében megtalálta saját stílusát: a finom pszichológiával, derűvel, szkepszissel és optimizmussal átszőtt emberábrázolást.
„– A magunk jószágát kell odaadnunk – szólt – s nem a másét. Aztán tudnunk kell adni.
– Ez a boldogság titka és csak kevesen tudják – tette hozzá apám.” (Anatole France: Régi dolgok)
Kislánya születésekor kezdte áttételes önéletrajzát, a Barátom könyvét, melynek sikere az irodalmi szalonok kedvencévé tette. A Thais című műve a vallásos rajongás emberellenességének példázata, míg a Lúdláb királynő címűben megjelenik France egyik alteregója, Coignard abbé, a 18. századi szkeptikus, felvilágosodott, okos pap, és az egészségesen érzéki ifjú tanítvány, Nyársforgató Jakab.
Éles szemmel bírálta a franciaországi politikai és egyházi intrikákat.
Egyidejűleg azonban az emberi létezés varázslatos voltát is mély átérzéssel ecsetelte. Szenvedélyesen harcolt a köztársaságért, és ugyanolyan szenvedélyesen foglalt állást Emile Zola oldalán a Dreyfus-perben az 1890-es években.
Írásaiban a társadalmat foglalkoztató kérdésekre összpontosított: a Jelenkori történet regényeinek hőse, Bergeret úr, az ügyetlen, vidéki, majd Párizsba kerülő tanár az író hasonmása, aki a szellemi szféra értelmiségijéből a per hatására harcos közéleti ember lesz. Az ezután született Jeanne d’Arc élete című műve kitűnő korrajz. A francia forradalom vonzó és riasztó világáról írta Az istenek szomjaznak című regényét.
„A háború elején pacifista megnyilatkozásait a reakció olyan szitok-átok koncertje kísérte, hogy az ősz mester bizony megingott: előbb levelet írt Millerand hadügyminiszternek, kérvén, hogy sorozzák be! (Már nem vagyok nagyon fiatal, de jól érzem magam. Csináljon belőlem katonát.) Szeptember 27-én azonban alkalmatlannak minősítik. France életének mélypontján van. : október 1-én mérget kér a barátjától, öngyilkos akar lenni…
1915 márciusában ilyen borúsan ír: Szégyellem magam az egész emberiség helyett… 1916 januárjában pedig így kesereg: Borzadok az emberektől…” (Bajomi Lázár Endre: Anatole France világa)
A világháború kitörése, Jean Jaures szocialista vezető meggyilkolása, a szocialisták nacionalizmusa elbizonytalanította, majd rádöbbent, hogy maga a háború, a népek egymás ellen uszítása a tragédia. 1917-ben üdvözölte az orosz forradalmat, majd elítélte az igazságtalan békéket. Pártütő angyalok című regénye (1916) a forradalmár kialakulását ábrázolta. Az irodalmi Nobel-díjat 77 éves korában, 1921-ben kapta „a francia szellemet kifejező ragyogó életművéért, választékos és erőteljes stílusáért”.
A 19. század Voltaire-nek is nevezett Anatole France, akit a franciaországi felvilágosodás korszakának befejezőjeként ismer a világirodalom, 1924. október 12-án halt meg Tours melletti birtokán.
„Mindegyikünk csak fele egy embernek, akit úgy választottak el a másik felétől, mint ahogy kettéosztanak egy osztrigát. És ezek a felek azóta mindig a másik felet keresik. Egymás iránt való szerelmünk tehát csak az erő, amely hajt bennünket, hogy újra egyesítsük a két felet, s helyreállítsuk régi tökéletességünket.” (Anatole France: Színésztörténet)
Magyarországon is rendkívül népszerű volt, stílusa, gondolatvilága mások mellett Ady Endre, Babits Mihály, Nagy Lajos műveiben is érezhető.
Sokan sokfélét mondtak róla. G. B. Shaw, Thomas Mann és Makszim Gorkij a kor legnagyobb írójának és gondolkodójának vallotta, míg a szürrealisták – köztük Aragon és Éluard – avultnak tartották. A baloldaliak a vallásos hit támogatójaként tekintettek rá, az egyház pedig hivatalosan kiátkozta, könyveit indexre tette.
