Egy temetésen Osvát Ernő végzetesen összekeverte az élőt a holttal…
Karinthy Frigyes és társai a legfájdalmasabb pillanatokban is nevetésbe menekültek. Egy emlékezetes esetre így emlékezett vissza Kosztolányi Dezsőné.
„Temetéseken is mindig röhögniök kellett, hogy nehogy elbőgjék magukat.
[…]
Nagy és általános röhögés tört ki – a legnagyobb meghatottság közben – Havas Gyulának, a háborúból betegen hazatért fiatal költőnek a temetésén is, pedig őt mindenki szerette és siratta, Karinthy különösen. Havas agydaganatban halt meg, Frici pedig, hátrahagyott naplója tanúsága szerint már egészen fiatalon sejtette, hogy őt is ilyenféle betegség fenyegeti.
A temetésen itt az történt, hogy Osvát Ernő, a szerkesztő, Havas sírjánál így kezdte a búcsúbeszédet:
„Eljöttünk, hogy elbúcsúzzunk tőled, Tóth Árpád…” – Megdöbbent csend, majd fel-felhangzó, elfojthatatlan röhögés. – Igen, Tóth Árpád – ismételte makacsul a szerkesztő.
Szegény Tóth Árpád akkor még élt. Mindenki tudta, hogy nagyon beteg, de a halála még több év után következett be.”
Forrás: Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről
