„Imé ember vagyok megfontolt és okos / Már ismerem az életet s halált mindazt mit ismerhet ki élt / Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelmi szenvedély” Guillaume Apollinaire francia költő egyszerre volt formabontó és formateremtő költő. A francia chanson továbbfejlesztője alig 38 évet élt.
Guillaume Apollinaire (eredetileg Wilhelm Apollinaris [Kostrowitzkynak] hívták’) 140 éve, 1880. augusztus 26-án született Rómában, ereiben egy csepp francia vér sem folyt: anyja lengyel nemesi származású kalandornő, apja valószínűleg olasz katonatiszt volt. Leérettségiznie nem sikerült, 1899-től Párizsban „négerként” írt tárcaregényt egy újságíró helyett, cikkeket helyezett el a Tabarin című lapban, rövid ideig egy tőzsdeügynöknél is dolgozott. Általában jól is élt ezekből a cikkekből. Leginkább azonban a könyvtárakban ritka könyveket olvasott és jegyzetelt, társaságba járt, költőkkel, lapszerkesztőkkel ismerkedett. Baudelaire mellett Verlaine és Rimbaud volt a példaképe. „Itt ismerte meg Picassót, a nála egy évvel fiatalabb spanyol festőt, aki haláláig az egyik legjobb barátja és művészeti vitákban harcostársa volt. A szürrealizmus kifejezés kettejüktől indult világhódító útra.”
1901 augusztusában a gazdag kölni Milhau családhoz került franciatanárnak, és a családdal együtt a Rajna vidékére költözött. Az itt töltött egy év termései a Szeszek című kötetének „rajnai versei”.
1902-ben visszatért Párizsba, megélhetési okokból állást vállalt egy bankban. Főnökei elnézőek voltak, így több időt tölthetett művészbarátaival a kávéházakban, mint a hivatalban. Amikor a bank csődbe ment, úgy döntött, végleg az irodalom lesz a fő foglalkozása.
Előbb a könnyebb műfaj jelentett biztos megélhetést számára: 1907-ben megjelent két erotikus (inkább pornográf) műve, az Egy ifjú Don Juan hőstettei és a Tizenegyezer vessző. Egy kiadó felkérésére élete végéig nagy kedvvel gondozta a világirodalom legjelesebb erotikus és szatirikus műveinek francia nyelvű sorozatát – e munka azért is öröm volt számára, mert állítólag mindig szenvedélyes és tudós kíváncsisággal kutatta a testi gyönyöröket, az életben csakúgy, mint az irodalomban.
GUILLAUME APOLLINAIRE: KÖLTEMÉNY
Bejött
Leült
Nem néz a rőthajú tűzcsiholóra
A gyufa lángol
Kiment
(Rónay György fordítása)
„Apollinaire álnéven jelentette meg valamikor az első világháború után a pornográf könyvecskéjét, de azóta minden kétséget kizáróan bebizonyosodott a szerzősége. Nincs olyan erotikus sorozat, amelyben ne szerepelne, nincs olyan, az erotikus irodalomról szóló írás, amely ne hivatkozna rá. A Tizenegyezer vessző az erotikus irodalom csúcsteljesítménye, elképesztően trágár, obszcén, vad és kegyetlen (a kritikusok megegyeznek abban, hogy messze fölülmúlja Sade-ot, akit Apollinaire egyébként igen nagyra tartott): nincs még egy olyan írás, amely ennyire gátlástalanul szabaddá engedné a legalantasabb vágyképeket is; és mégis, még a legsötétebb kéjgyilkosságok is úgy vannak megírva, hogy van bennük valami humoros, az egész felszabadítóan elvetemült.
Kicsit a pornográfia paródiája is, meg a háború paródiája, elképesztő nyelvi leleménnyel megírva, s van benne több igen jól sikerült versbetét, melyek persze ugyancsak obszcén körülmények közt hangzanak el. Minden bizonnyal sokkolni fogja a magyar közvéleményt; lesz, aki a hasát fogja majd nevettében, s lesz, aki felháborodottan tiltakozni fog. A pornográfia foka még nyugati mércével mérve is magas. De mindenki olvasni fogja. A könyv vitathatatlanul remekmű a maga nemében.”
GUILLAUME APOLLINAIRE: VÁROS ÉS SZÍV
A komoly város éppolyan tetői dermedt
Káosza tetején szélkakasaival,
Mint a költő fagyott, de más szive, amelynek
Derében tébolyok csikorgása rivall.
Ó város, téboly ül benned, mint a szivekben.
Éreztem, hogy piheg a tenyerem alatt
A szív s a város: a város, mely győzhetetlen,
S szívem, melyet legyőz az élet-ámulat.
(Rónay György fordítása)
Egy fiatal festőnővel való viharos kapcsolatának emlékét A Mirabeau-híd című verse őrzi.
1909-ben megjelent első igazi könyve, A rothadó varázsló, majd A szektaalapító és tsai című novelláskötete, és állatverseinek ciklusa, a Bestiárium. Közben női álnéven, Louise Lalanne-ként írogatott maliciózus cikkeket a korabeli nőírók műveiről a belga Les Marges című folyóiratba.
1911-ben a Mercure de France állandó munkatársa lett. Erre az évre esett egy kínos élménye: megismerkedett egy belga kalandorral, akit titkárává fogadott. A férfi ellopott néhány kis szobrot a Louvre-ból, és Apollinaire-t, mint vélt bűntársát letartóztatták. E vizsgálati fogság emléke A börtönben-ciklus a Szeszek című kötetből.
Apollinaire a képzőművészettől sem szakadt el: 1913-ban rövid időre csatlakozott a Marinetti-féle futurista mozgalomhoz, és ekkortájt kezdte írni képverseit, amelyek 1918-as Kalligrammák című kötetének anyagát alkották.
Az első világháború kitörése után katonáskodott, 1916 márciusában megsebesült, kétszer is koponyalékelést hajtottak rajta végre, és fejét élete végéig vaspánt fogta össze. Felgyógyulása után Párizsban élt, kiadták A meggyilkolt költő című regényét, 1917-ben bemutatták a Teiresziasz emlői című szürrealista darabját. 1918-ban annyi szerelmi csalódás után révbe ért: feleségül vette Jacqueline Kolb-ot, „a szép vörösesszőkét”.
A megtalált boldogság azonban nem tartott sokáig: az Európán végigsöprő spanyolnátha-járvány őt is utolérte, 1918. november 9-én a költőt is elragadta. „Ettől kezdve ellentmondás nélkül halhatatlan – írja Hegedűs Géza. – A francia kritikának az az egybehangzó véleménye, hogy Baudelaire óta ő a még újabb modern költészet kezdete és példaképe.”
